A bátor, hűséges és segítőkész kutyákról szóló történetek papíron és mozivásznon, képernyőn egyaránt népszerűek. Talán elég, ha Jack London Buck-jára, Eric Knight Lassie-jére, vagy Fekete István Bogáncsára gondolunk.
És mert e derék állatok képességei kitűnően kamatoztathatóak a bűnüldözésben, a főhalmaznak van egy alhalmaza: a rendőrök és négylábú társuk kapcsolatáról szóló alkotások. Az olyanok, mint az Egyik kopó, másik eb (1989), a Kutyám, Jerry Lee (1989), a Chuck Norris főszereplésével készült – nem ok nélkül ritkán emlegetett – Szuperhekus kutyabőrben (1995) című filmek vagy a kilencvenes évek végének egyik legnépszerűbb osztrák–német sorozata, a Rex felügyelő.
Jelen recenziónk tárgya, a Ruby segítségével tehát ezek sorába illeszthető.
A nyitójelenetben megismerhetjük a címszereplőt, egy egyéves ausztrál juhász–border collie-keveréket, amint felszabadultan szalad az erdőben, majd meghempergőzik egy borz piszkában. Ruby ugyanis meglehetősen szófogadatlan, nehezen irányítható állat: akik eddig hazavitték a menhelyről, ahol felnőtt, rendre vissza is hozták, mert – kezelhetetlensége miatt – nem tudtak vele mit kezdeni. És ha a következő gazdajelölt is így tesz, nincs más hátra, Rubyt el kell altatni.
Aztán színre lép Daniel O’Neill, a Rhode Island-i rendőrség tagja. Régi vágya, hogy csatlakozzon a testület kutyás kereső- és mentőcsapatához, a K9-es egységhez. (Az elnevezés a „kutya” jelentésű „canine” szóra utal, a „K” az első szótag, a „ca” rövidítése, a 9-es pedig a folytatásé: „nine”.) A fiatalember már sokadik alkalommal jelentkezik a kutyás akadémiára, a képzés vezetője azonban kereken megmondja neki: úgy érzi, nem elég higgadt és fegyelmezett ehhez a munkához.