Lelkük együtt támadt fel a határral

A hatalmas tudásanyag; elődeink hagyományai, szokásrendje, hitvilága, az egykor romlatlan, teljes és egészséges néplélek ismerete, a szerves műveltségbe való értő betekintés az, amely Molnár V. Józsefet nemzetünk bölcsévé tette. Mit ér azonban az ismeret, ha nem társul hozzá lelkiség? Molnár V. József nemcsak értéssel, hanem beleérzéssel, hittel és alázattal tanított; nem csupán tudást közvetített, de erkölcsösséget, morált, tartást adott.  Mert ezek nélkül nincs magyar néplélek.

Fotó: Breuer Csilla

Molnár V. József rendkívül fontosnak tartotta az ünnepek ismeretét és megélését. Azt mondta, megtartanak bennünket minden körülmények között. A magyar pedig történelme során számtalanszor került kilátástalan körülmények közé, azonban minden kataklizma után megmaradt egy alap, amelyre újból építkezni tudtunk, mégpedig a nemzeti kultúránk, melynek gyökerei a néphagyományokon keresztül mélyre nyúlnak, egészen a mítoszok, regék és legendák ősiségébe. Molnár V. József úgy vélte, ünnepeink tartalma nem más, mint az örök világvirág, a bennünk és rajtunk keresztül munkáló Isten. 

A régi ember nem kronologikusan látta az idő múlását, ciklusokban mért.

Ezek adták ki az évkört, amely a legsötétebb éjszaka után, a téli napfordulón bezárul, majd a fény újjászületésével, ahogy fokozatosan kibomlik a természet, újabb fordulatot vesz az évkerék. Az élet folyamatos megújulásának körét Molnár V. József a minden dolog forgandósságának nevezte, mely nem más, mint az élet rendje. Ezt a hol sebesen, hol lassabban tekeredő időörvényt tagolják az ünnepek, melyek emelkedett lelki tartalmukkal a hétköznapok fölé magasodnak.

Az utóbbi ezer esztendőben a magyarság korábbi hagyományai összefonódtak a keresztény tradícióval, megőrizve mégis sajátos jellegüket. 

Molnár V. József vaskos kötetben adta közre a Kárpát-haza népének ez idő alatt kialakult vagy átformálódott szokásait, mégpedig az esztendő körének jeles napjaihoz kötődően. Szokásommá vált, hogy időről időre felütöm ezt a könyvet, a Kerek Istenfája címűt, mert – ahogy Molnár V. József mondta – ha feledésbe merülnek az ünnepek, az ember, az emberség merül feledésbe. Így teszek most, húsvét vasárnapján, a feltámadás ünnepén is. Alig kezdem el a böngészést, máris rálelek az örök érvényű bölcsességre, mellyel a szerző az emberi gyarlóságra és az azon való felülemelkedés lehetőségére hívja fel a figyelmet. Mint írja, ahogy a júdásság és a péterség is bennünk él, úgy arra is képesek vagyunk, hogy kevésnek bizonyuló hitünk Jézus általi megerősítésével legyőzhetetlen erőre tegyünk szert, mint később Tamás.

Istenre figyeléssel, a jóra törekvéssel fölé emelkedhetünk emberlétünk gyöngeségeinek és bízhatunk benne, hogy Isten kipótolja a mi véges erőinket, ha törekszünk rá

– szól a tanács. 

Ez a hit munkálkodott elődeinkben is.

Molnár V. József gyűjtéséből sokat megtudunk arról, hogy a Kárpát-haza különböző vidékein miképp élték meg a krisztusi feltámadást minden évben. A húsvéti határkerülés már szombat este elkezdődött, hogy vasárnapra virradóra „a fényesruhás Krisztus hatalmával” a határról elrettentsék az ártani akaró rosszat, a természeti csapásokat. Hasonló, országosan elterjedt szokás volt a hajnali „Jézus keresés”, „Istenkeresés”, „Szentasszony követése” vagy „szentsírkeresés”. Felsőipolyvidék magyar falvaiban a feltámadt Krisztust megjelenítő szobor mását a legtávolabbi határkeresztnél rejtették el, s miután ráleltek, diadalmenetben vitték a templomba, ahol gyertyákat és napraforgószárból készített fáklyákat gyújtottak. E szokás lelki vetületét Molnár V. József a következőképpen összegzi könyvében:

Lelkük ilyen módon együtt támadt föl a határral, a teremtett, bennünket eltartó élő mindenekkel, együtt a Nappal, amely e támadatot adta, együtt a minden esztendőben mindenütt újra meg újra feltámadó Krisztussal!

Olvashatunk a Napba nézés hagyományáról is, amelyet leginkább a moldvai csángóságtól ismerhetünk pünkösd idején, Csíksomlyón, azonban húsvét vasárnapján is szokásban volt, mégpedig az erdélyi evangélikus szász legények körében, akik kivonulnak a magaslatokra, hogy a felkelő Napban a húsvéti bárányt, vagyis Jézus Krisztust megpillantsák; de a budaörsiek is úgy vélték, hogy ilyenkor „a Nap hármat ugrik örömében és megjelenik fényességében a húsvéti bárány.” Több helyen a határjárást követően „hajnaloztak”; a fiúk barkaágat tűztek a lányos házak kapujára, s ahonnan reggelre eltűnt, oda másnap nem mentek locsolni. Tiszta fehérbe öltöztek húsvétra a karancsalji palóc lányok és menyecskék; de valamikor az egész országban ekkor vette fel mindenki az új ruháját. Ez a szokás a bánáti bolgárok körében maradt meg. „Az új ruha, főleg a fehérnemű – írja a könyv – szerves része volt régen az ember életének; a lélek húsvéti megújulását készítette elő.” Ahogy Pál apostolnál olvashatjuk: „öltsétek föl az Új Embert!”

Az ételszentelésről megtudhatjuk azt is, hogy a húsvéti ételek régi jellegzetes neve a „kókonya” volt, amely a kalácsot, a sonkát, a bárányt, a tojást és a sót is magában foglalta. Keleten mindezt a „páska” néven illették. Göcsejben legelőször a tormát kóstolták meg, hogy megidézzék magukban Krisztus „keserűségét”. A szentelt tojással megkínálták egymást; nagyon fontos volt, ki kivel eszi, hiszen később, ha egyikük eltévedt az erdőben, elég volt a másikra gondolnia, hogy meglelje az utat. A lélek örök közösségeként jellemzi az írás ezt a hagyományt, amely során két ember felfedezi egymásban a maga arcát, szokták is mondani: úgy hasonlítanak egymásra, akár két tojás. A piros tojás a körmendiek szerint arra emlékeztet, amikor a keresztre feszítése idején egy asszony ment Jézushoz tojással a kötényében, amelyre rácsöppent a Megváltó vére. A megszentelt ételt sok helyen másokkal is megosztották; Felsőberkifaluban a méhekhez vitték először, a pölöskeiek a templom előtt várakozó szegényeknek adtak belőle, Szilhalom asszonyai pedig a mellétett kukorica- és árpaszemeket a jószág ünnepi takarmányához keverték. 

Hogy miért úgynevezett vándorló ünnep a húsvét, arra szintén Molnár V. József adott választ egy előadása során, amely magyarázat visszanyúlik azokba az időkbe, amikor az ember még teljes összhangban élt a természettel, így megértette azt, vele együtt lélegzett, vagy inkább lélekzett. Húsvét mindig a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltét követő vasárnapra esik. Molnár V. József elmondása szerint mindkét égitest fontos szerepet tölt be az új élet sarjadásában, hiszen a Nap lehetővé teszi, hogy a földbe vetett vagy a földre esett mag a halálra adja magát és gyökér, majd csíra keletkezzen áldozatából. Azonban csak a Hold tudja kinyitni Földanya méhét – így fogalmazott. A Nap forgása a gerjesztő forrás, amely lehetőséget ad a megújulásra, de a telehold nyitja meg a zártságot, tárja fel a földet, hogy kihívja az új életet. Ez a természet örökkön forgó kettős rendje, amelyhez egykor az ember is igazodott nemcsak ünnepeivel, hanem minden ízében. 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Breuer Csilla)