A négyhúros mestere

Sokakat érdekelhet, hogyan is születtek az Edda Művek első három nagylemezének dalai. Minden sarkon álltam már, Álmodtam egy világot, Álom, Kölyköd voltam, A hűtlen, Érzés – ezek a számcímek mindenkinek megdobogtatják a szívét, ha a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elejeén volt fiatal, de érdekes módon még a fiatalabbakét is, mert negyvenegynéhány év távlatából nagyon úgy tűnik, számos Edda-dal örökbecsűvé vált. Zsöci ezekről is mesél kulisszatitkokat Bálint Csaba legújabb könyvében, ahogy szóba kerül pályafutásának összes állomása, a kezdetektől a P. Box-ig, a Beatricéig vagy a Boxeren át a jelen időket jelentő Dinamitig.

Elég erős felütéssel kezdődik a könyv, ugyanis Pataky Attila írta hozzá az előszót, megemlítve benne, hogy a basszusgitáros mindig a jobbik énjét hozta elő belőle. Kiderül ugyanis, hogy egy majdnem verekedésbe hajló alkalommal Zsöci arcképe jelent meg előtte a képzeletében, és ez fogta vissza attól, hogy életveszélyes szituációba keveredjen. A megrázó képsorok után azonban visszaáll a világ és a kötet rendje, és az életút-interjú műfajának megfelelően a gyerekkorral folytatódik, illetve veszi kezdetét a sztori. Felvillan az anyuka kisboltja Miskolcon, ahol Zsöci számtalan alkalommal segédkezett, sőt érettségi után még dolgozott is – igaz, az akkori viszonyok megítélése szerint feketén. A kötet visszavarázsol bennünket abba az időbe, amikor még Miskolc határában, illetve Diósgyőrött szarvasmarha-legelők voltak, és a gulyák vonulása mindenki számára nagy látványosságnak számított, miközben egy újonnan épült, a szántóföld közepén rövid ideig egyedül álló művelődési ház köré egy egész kis szocreál városrész épült fel, természetesen panelból. Ezen a környéken nőtt fel Zsöci, aki annak rendje és módja szerint gyerekkorában megfertőződött a rockzenével, elmondása szerint a Led Zeppelin Whola Lotta Love című száma úgy nyerte el a tetszését. hogy amikor legelőször életében hallotta, csak egy ismerőse dúdolgatásán keresztül ismerte meg a dallamot. Járt tánciskolába is, a tánctanárnőnek pedig az volt az érdekessége, hogy háromszor is férjhez ment ugyanahhoz a férfihoz, mert időközben kétszer el is vált tőle. Eközben a Lenin Kohászati Művekben, a Martin-soron töltötte a könyörtelennek és majdhogynem embertelennek mondható középiskolai nyári gyakorlatot, úgyhogy az Eddából minden bizonnyal neki van egyedül nehézipari, kohászati gyakorlata.

Zsöci a Szinkron nevű zenekarban kezdte Miskolcon (ilyen nevű zenekar máshol is volt már a nyolcvanas években, és feltételezhető, hogy még több is akadt országszerte ezt megelőzően is), menet közben katonának is elvitték, távírász lett, de zenélni is volt lehetősége, így elég sok nehézségtől megmenekült. Az egyik télen még Mátrafüredre is elvitték a honvédséggel síelni, ami persze kiképzésnek számított. Játszott aztán az Odera és a Favorit együttesekben is, ezekről két rövid fejezet számol be. Az Edda kezdeti időszakából pedig a könyvből kiderül többek között az, hogy 1978 körül mely számokat játszották (volt például egy Hidegszívű lány című nótájuk is, ami szép lassan kikopott a többi közül), amikor még – valószínűleg elegendő saját szám híján – benne volt a repertoárjukban a Uriah Heeptől a Gypsy és a July Morning, illetve a Deep Purple-től a Lazy. Az Edda (amely a kohókra utalva szépen lassan a neve mögé ragasztotta a Művek kifejezést) elszántan próbált, amiről a könyvben egy tanulságos vallomás tanúskodik a kötet főszereplőjétől:

Volt úgy, hogy három hónapig minden nap próbáltunk. Buksi (az Edda dobosa, Csapó György, akit Slamó nevezett el így, mert a haja emlékeztette őt egy kutya szőrzetére) reggel hétre jött hozzám, akkor héttől kilencig pergő-nagydob. Buksi imádott próbálni, ahogy mi is szerettük csinálni. Kilenckor lementem én is, akkor dob és basszus együtt 11-ig. 11-re jöttek a többiek, és akkor este hatig nyomtuk. Csak enni álltunk meg, édesanyám rengetegszer főzött ránk.

De még ezzel sem elégedtek meg, a muzsikusok a szállásaikon is folyamatosan a számaikat csiszolgatták. A szorgalom persze önmagában még nem lett volna elegendő a kirobbanó sikerhez, ehhez kellett Pataky Attila agilis szervezőkészsége, ami szintén szerepel a kötetben. Idetartozik, hogy az 1978-as esztendőben még két énekessel léptek fel, ugyanis benne volt a csapatban Darázs István is, aki a szervezésbe való besegítés céljából is hívtak a bandába.

A kötet számos kuriózumot tartalmaz, a nem kis számú mai Edda-rajongók megtudhatják többek között azt is, hogy Zsöci eredetileg szólógitáros volt, azután váltott át basszusgitárra, de egy alkalommal az Edda előtti időkben még a dobok (!) mögé is beült. Ha ez még mindig nem volna elég, az is kiderül a könyvből, hogy maga Pataky Attila is dobolt egy már-már homályba vesző alkalmon. A hangszerváltások kapcsán pedig ugyancsak szóba kerül, hogy Slamovits István eredetileg basszusgitáron kezdte pályafutását, azután nyergelt át a szólógitárra, persze még jóval az Edda előtt, mintha tudta volna, hogy majdan erre lesz szükség, mert Zsöci éppen vele ellentétes utat járt be a hangszerválasztás terén. A szerző sorra veszi főhősével az első három Edda-nagylemez történetét és magukat a számokat is. Így tudhatjuk meg egyebek mellett azt, hogy az első nagylemezről való tárgyalás során Erdős Péter nagy udvariatlanságról téve tanúbizonyságot még csak hellyel sem kínálta a miskolci zenészeket, akik így jobb híján a földre ültek le a szobájában. Az is az első lemezük pikantériájához tartozik, hogy 1979. december elején akkora hó esett, hogy amikor első nap mentek az MHV Rottenbiller utcai stúdiójába, laza háromórás késéssel értek oda Miskolcról az útviszonyok miatt (hét óráig tartott az út!), de ez sem zavarta őket abban, hogy mindössze két nap alatt felvegyék a zenei alapot, ami valószerűtlenül rövid idő, és azt bizonyítja, hogy annyira begyakorolták már az idők során a dalokat, hogy nem volt többre szükségük. A Minden sarkon álltam már egyik kis „titka”, hogy a billentyű és a gitár unisono szólójának egyik tempójában kimaradt a gitár, de a zenészek úgy döntöttek, így hagyják. Őszintén szólva talán még jobb is így, de legalábbis az biztos, hogy a nagyközönség már – idestova negyvenkét éve – így szokta meg.

A Fémszívű fiú mint számcím lemezgyári elírása már ismert történet, de jó, hogy rögzítette ez a kötet is. Az első lemez számaira azonban mindenképpen jellemző az ötletgazdagság, az, hogy egy adott nótába akár több dal témáját is belezsúfolták, ahogy az Elhagyom a várost (Edda blues) sem egy szokványos 12 ütemes, háromakkordos blues – nyilatkozza Zsöci a kötetben. Tőle tudjuk meg azt is, hogy az Álmodtam egy világot című szám felvételének két érdekessége is van. Egyrészt, hogy nincs benne basszusgitár, ami alapvetően ebben a dalban nem volt szokatlan, mert előzőleg koncerteken is így játszották, de amikor a lemezre való feljátszásra került a sor, mire Zsöci beért a stúdióba, Barta Alfonz billentyűs már bal kézzel feljátszotta a basszusszólamot, így maradt is ebben a verzióban. Másrészt a dal vokáljának második részében szólamot cserélt Slamó és Pataky.

A második lemez sem kevésbé érdekes azok számára, akik a kuriózumokat is szeretik a magyar rocktörténetben, és amelyek Bálint Csaba jóvoltából most már fenn is maradnak az utókor számára. Ezek közül néhány: Barta Alfonz a felvételek idején sorkatonai szolgálatát töltötte, így minden nap egy őr vigyázott rá, aki a laktanyából a stúdióba kísérte; szintén ő csörgőzött a Kölyköd voltam slágerben. A hűtlenben Slamó régi vágya teljesült, és a szám végén becsempészhette a zenébe a Télapó, gyere már! című karácsonyi dalocskát, a Kínoz egy éneket billentyű nélkül a koncerteken más ritmizálással játszották, mint a lemezen, a Kék sugár még nem volt kész a stúdióba menetelkor, azt ott írták, A torony kezdőhangeffektjét Béka roadjuk szerezte nekik a Filmgyárból, valamelyik háborús filmből – ez lett a háborús tematika kezdete a magyar rocktörténetben, a Néma völgy sok tekintetben hasonlít egyik „elveszett” számukra, a Rockénekes címűre, ami viszont nem ugyanaz, mint amelyik a harmadik lemezen megjelent ugyanezzel a címmel, az Engedjetek saját utamon!-t ugyan felvették, de mire hazaértek a szovjet turnéból, le is törölték a számot. A sor persze sokáig folytatható a harmadik lemez esetében is, de ennek ismertetése szétfeszítené jelen írás kereteit, ahogy a bakancsos Edda Művek feloszlásának története is, ami szintén megtalálható a kötetben.

Itt kell megjegyezni, hogy a kötet telis-tele van ismeretlenebbnél ismeretlenebb, kuriózumszámba menő képekkel, amely az interjúalany mérnöki precizitással vezetett dokumentációját és persze a szerző erre való fogékonyságát dicséri. Van itt kép a hattagú Eddáról éppúgy, mint a szovjet konferanszié Tamara Malenkináról, ahogy épp Slamóval ül egy bárpultnál, de lehet látni a dobos Buksit, ahogy belegázol a Dunába, turnéképeket az utazásokról és a rajongókról, valamint koncertképeket és plakátokat töméntelen mennyiségben, de mégis olyan mértékben, hogy az egyáltalán nem zavaró, épp ellenkezőleg, alátámasztja az éppen aktuális szöveget. Még kották, karikatúrák és stúdiózsánerképek is előkerülnek, ahogy az Edda Hajdú-Bihar megyéből való kitiltásáról szóló irat is megtalálható a kötetben. Utóbbi azért is különösen érdekes és fontos, mert legtöbbször csak beszélnek arról a zenészek, hogy honnan és mikor tiltották őket ki, dokumentum legtöbbször nem társul ezekhez a kijelentésekhez, ebben a kötetben viszont itt a bizonyíték arra, hogy igenis létezett ennek a retorziónak leírt formája. A kötetben természetesen külön fejezetet kap a P. Box, a Beatrice, a Boxer és a Dinamit is, ahogy a Gitárpárbaj nevű, szupergitárosokból álló, egy adott projektre szerződött, nagylemezt is felvett formáció is, az ezekhez kapcsolódó terjedelmi arányokat a köteten belül pedig tökéletesen, kitűnő érzékkel kezeli a szerző.

Zsöciről a könyvből néhány magánéleti vonatkozás is kiderül, de senki ne gondoljon itt bulvár jellegű vájkálásokra, inkább csak arra, hogy megtudjuk többek között azt, hogy a Laci elnevezésre egyáltalán nem hallgat, mindenki Zsöcinek hívja, amióta az eszét tudja, Frenreisz Károly még az anyukáját is „Zsöcimamának” szólította. A basszusgitáros egészen a közelmúltig nagyon szeretett makettrepülőket készíteni, még kiállítást is szervezett belőlük, ma is csak az tartja vissza ebben, hogy romlott a látása. Iskolaválogatotti szinten kézilabdázott, felnőtt fejjel kajaktúrákon vett részt, utóbb még azt is eltűrte, hogy halból készítsenek ételeket társai, pedig ezt a fajta táplálékot ki nem állhatja. Manapság a Dinamit oszlopos tagja, emellett a Rockmúzeum önkéntese, szívvel-lélekkel veti bele magát az ottani felújításokba, ötletelésekbe. Ahogy élete során is mindent ugyanilyen nagy elánnal csinált az egyébként halk, de okos szavú basszusgitáros. A fiatal zenészeknek példakép, pályatársainak jó barát vagy kolléga – ő mindenki Zsöcije, aki megérdemelte, hogy könyv szülessen az életéről.

Borítókép: Slamovits István (b) és Zselencz László (j), az Edda Művek zenekar tagjai játszanak az óbudai Hajógyári-szigeten 1981-ben (Fotó: MTI/Benkő Imre)