A négyhúros mestere

Sokakat érdekelhet, hogyan is születtek az Edda Művek első három nagylemezének dalai. Minden sarkon álltam már, Álmodtam egy világot, Álom, Kölyköd voltam, A hűtlen, Érzés – ezek a számcímek mindenkinek megdobogtatják a szívét, ha a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elejeén volt fiatal, de érdekes módon még a fiatalabbakét is, mert negyvenegynéhány év távlatából nagyon úgy tűnik, számos Edda-dal örökbecsűvé vált. Zsöci ezekről is mesél kulisszatitkokat Bálint Csaba legújabb könyvében, ahogy szóba kerül pályafutásának összes állomása, a kezdetektől a P. Box-ig, a Beatricéig vagy a Boxeren át a jelen időket jelentő Dinamitig.

A kötet számos kuriózumot tartalmaz, a nem kis számú mai Edda-rajongók megtudhatják többek között azt is, hogy Zsöci eredetileg szólógitáros volt, azután váltott át basszusgitárra, de egy alkalommal az Edda előtti időkben még a dobok (!) mögé is beült. Ha ez még mindig nem volna elég, az is kiderül a könyvből, hogy maga Pataky Attila is dobolt egy már-már homályba vesző alkalmon. A hangszerváltások kapcsán pedig ugyancsak szóba kerül, hogy Slamovits István eredetileg basszusgitáron kezdte pályafutását, azután nyergelt át a szólógitárra, persze még jóval az Edda előtt, mintha tudta volna, hogy majdan erre lesz szükség, mert Zsöci éppen vele ellentétes utat járt be a hangszerválasztás terén. A szerző sorra veszi főhősével az első három Edda-nagylemez történetét és magukat a számokat is. Így tudhatjuk meg egyebek mellett azt, hogy az első nagylemezről való tárgyalás során Erdős Péter nagy udvariatlanságról téve tanúbizonyságot még csak hellyel sem kínálta a miskolci zenészeket, akik így jobb híján a földre ültek le a szobájában. Az is az első lemezük pikantériájához tartozik, hogy 1979. december elején akkora hó esett, hogy amikor első nap mentek az MHV Rottenbiller utcai stúdiójába, laza háromórás késéssel értek oda Miskolcról az útviszonyok miatt (hét óráig tartott az út!), de ez sem zavarta őket abban, hogy mindössze két nap alatt felvegyék a zenei alapot, ami valószerűtlenül rövid idő, és azt bizonyítja, hogy annyira begyakorolták már az idők során a dalokat, hogy nem volt többre szükségük. A Minden sarkon álltam már egyik kis „titka”, hogy a billentyű és a gitár unisono szólójának egyik tempójában kimaradt a gitár, de a zenészek úgy döntöttek, így hagyják. Őszintén szólva talán még jobb is így, de legalábbis az biztos, hogy a nagyközönség már – idestova negyvenkét éve – így szokta meg.

A Fémszívű fiú mint számcím lemezgyári elírása már ismert történet, de jó, hogy rögzítette ez a kötet is. Az első lemez számaira azonban mindenképpen jellemző az ötletgazdagság, az, hogy egy adott nótába akár több dal témáját is belezsúfolták, ahogy az Elhagyom a várost (Edda blues) sem egy szokványos 12 ütemes, háromakkordos blues – nyilatkozza Zsöci a kötetben. Tőle tudjuk meg azt is, hogy az Álmodtam egy világot című szám felvételének két érdekessége is van. Egyrészt, hogy nincs benne basszusgitár, ami alapvetően ebben a dalban nem volt szokatlan, mert előzőleg koncerteken is így játszották, de amikor a lemezre való feljátszásra került a sor, mire Zsöci beért a stúdióba, Barta Alfonz billentyűs már bal kézzel feljátszotta a basszusszólamot, így maradt is ebben a verzióban. Másrészt a dal vokáljának második részében szólamot cserélt Slamó és Pataky.

A második lemez sem kevésbé érdekes azok számára, akik a kuriózumokat is szeretik a magyar rocktörténetben, és amelyek Bálint Csaba jóvoltából most már fenn is maradnak az utókor számára. Ezek közül néhány: Barta Alfonz a felvételek idején sorkatonai szolgálatát töltötte, így minden nap egy őr vigyázott rá, aki a laktanyából a stúdióba kísérte; szintén ő csörgőzött a Kölyköd voltam slágerben. A hűtlenben Slamó régi vágya teljesült, és a szám végén becsempészhette a zenébe a Télapó, gyere már! című karácsonyi dalocskát, a Kínoz egy éneket billentyű nélkül a koncerteken más ritmizálással játszották, mint a lemezen, a Kék sugár még nem volt kész a stúdióba menetelkor, azt ott írták, A torony kezdőhangeffektjét Béka roadjuk szerezte nekik a Filmgyárból, valamelyik háborús filmből – ez lett a háborús tematika kezdete a magyar rocktörténetben, a Néma völgy sok tekintetben hasonlít egyik „elveszett” számukra, a Rockénekes címűre, ami viszont nem ugyanaz, mint amelyik a harmadik lemezen megjelent ugyanezzel a címmel, az Engedjetek saját utamon!-t ugyan felvették, de mire hazaértek a szovjet turnéból, le is törölték a számot. A sor persze sokáig folytatható a harmadik lemez esetében is, de ennek ismertetése szétfeszítené jelen írás kereteit, ahogy a bakancsos Edda Művek feloszlásának története is, ami szintén megtalálható a kötetben.

Itt kell megjegyezni, hogy a kötet telis-tele van ismeretlenebbnél ismeretlenebb, kuriózumszámba menő képekkel, amely az interjúalany mérnöki precizitással vezetett dokumentációját és persze a szerző erre való fogékonyságát dicséri. Van itt kép a hattagú Eddáról éppúgy, mint a szovjet konferanszié Tamara Malenkináról, ahogy épp Slamóval ül egy bárpultnál, de lehet látni a dobos Buksit, ahogy belegázol a Dunába, turnéképeket az utazásokról és a rajongókról, valamint koncertképeket és plakátokat töméntelen mennyiségben, de mégis olyan mértékben, hogy az egyáltalán nem zavaró, épp ellenkezőleg, alátámasztja az éppen aktuális szöveget. Még kották, karikatúrák és stúdiózsánerképek is előkerülnek, ahogy az Edda Hajdú-Bihar megyéből való kitiltásáról szóló irat is megtalálható a kötetben. Utóbbi azért is különösen érdekes és fontos, mert legtöbbször csak beszélnek arról a zenészek, hogy honnan és mikor tiltották őket ki, dokumentum legtöbbször nem társul ezekhez a kijelentésekhez, ebben a kötetben viszont itt a bizonyíték arra, hogy igenis létezett ennek a retorziónak leírt formája. A kötetben természetesen külön fejezetet kap a P. Box, a Beatrice, a Boxer és a Dinamit is, ahogy a Gitárpárbaj nevű, szupergitárosokból álló, egy adott projektre szerződött, nagylemezt is felvett formáció is, az ezekhez kapcsolódó terjedelmi arányokat a köteten belül pedig tökéletesen, kitűnő érzékkel kezeli a szerző.

Zsöciről a könyvből néhány magánéleti vonatkozás is kiderül, de senki ne gondoljon itt bulvár jellegű vájkálásokra, inkább csak arra, hogy megtudjuk többek között azt, hogy a Laci elnevezésre egyáltalán nem hallgat, mindenki Zsöcinek hívja, amióta az eszét tudja, Frenreisz Károly még az anyukáját is „Zsöcimamának” szólította. A basszusgitáros egészen a közelmúltig nagyon szeretett makettrepülőket készíteni, még kiállítást is szervezett belőlük, ma is csak az tartja vissza ebben, hogy romlott a látása. Iskolaválogatotti szinten kézilabdázott, felnőtt fejjel kajaktúrákon vett részt, utóbb még azt is eltűrte, hogy halból készítsenek ételeket társai, pedig ezt a fajta táplálékot ki nem állhatja. Manapság a Dinamit oszlopos tagja, emellett a Rockmúzeum önkéntese, szívvel-lélekkel veti bele magát az ottani felújításokba, ötletelésekbe. Ahogy élete során is mindent ugyanilyen nagy elánnal csinált az egyébként halk, de okos szavú basszusgitáros. A fiatal zenészeknek példakép, pályatársainak jó barát vagy kolléga – ő mindenki Zsöcije, aki megérdemelte, hogy könyv szülessen az életéről.

Borítókép: Slamovits István (b) és Zselencz László (j), az Edda Művek zenekar tagjai játszanak az óbudai Hajógyári-szigeten 1981-ben (Fotó: MTI/Benkő Imre)