Letehetetlen regényt írt Nádas Péter, boszorkányosat (némiképp szó szerint is), magával sodrót, csodálatosat.
A jeles szerző legutóbbi könyveiben egy a megszokottól eltérő előadásmódot nyújtott a sokakat elkápráztató, másokat elriasztó készségével, ahogyan precíz analitikával jár körül minden élményt és azt, amire az adott élményről asszociál, s az asszociációk összes szereplőjének, tárgyának további aprólékos vizsgálatába kezd lapoldalról lapoldalra.
Nádas Péter új könyvénél a lélekvizsgálat módszertana az olvasóra hárul, ám segítségül oly pontos betekintést nyerünk a szereplők belső életébe, hogy az analízis fejlődése magunkban a könyv elolvasása után is önkéntelenül tovább tart, színére-visszájára bontjuk a megismerteket. (Bevallom, bár technikai értelemben elkápráztatott a nagy sikerű Világló részletek, Nádas előző könyve, és sok-sok számomra személyesen érdekes leírást is tartalmazott, jóval közelebb áll hozzám a most alkalmazott írói megoldás, ahol nem úgy érzem, hogy egy ismeretelméleti feladványt kell a tanár úrtól befogadnom, hanem mintha magam is szerves része lennék a történetnek, kapcsolódnék a szereplőkkel.)
A Rémtörténetek helyszíne a Szentendrei-sziget, ideje a sötét hatvanas évek.
Kifosztottak, TSZ-be hajtottak, egykor kitelepítettek: a falu a háborúban megfogyatkozott és a kommunizmus alatt megnyomorított polgárai vegyülnek a rég halottakkal, s a még élők egymásról alkotott képeivel.
„…mammogott magában, régi dolgokon” – írja egyik szereplőjéről a szerző, s ezek a belső beszédek, ahol diabolikus megtörtént és képzelt események keveregnek, ahol a különböző osztályokból származók nyelvi rétegei ütköznek, s ahol mindenki roppant terheket hurcol magában, s ahol néha feldereng az eredendő jóság káprázata, lebilincselő olvasmánnyá sűrűsödnek össze.
A könyvben megjelenő, a zárt társadalmi szabályok szerint érintkező úri osztály lánya és a saját nyelvi szókészletével és közvetlenségével gazdálkodó parasztasszony találkozásakor előbbi a rá vetett megjegyzés után úgy éli meg utóbbi nyílt és kritikus kinyilatkoztatását: Mint aki váratlanul egy olyan idegen világra lát rá, ahol a madarak emberi nyelven szólalnak meg. Ezt a rácsodálkozást, illetőleg annak olykor halálos feszültségét visszatérően megélhetjük olvasás közben.
A Rémtörténetekbe – mint egy mesébe vagy inkább, mint abba a hiedelemvilágba, ahol a könyv számos szereplője él – ördögűző pap is kerül, ez a pap az egyetlen egyöntetűen jóságos alak (kínozza is a tudat, hogy érzéketlen a világ dolgai iránt), nem is akárki bíz rá egy gyilkos indulatú fiút, hanem az igazságügyi elmekórtant is tanuló egyetemista lány, aki szintén csodálatos teremtés: ő az örököse a valaha a királytól dédapjának, az udvari festőnek adományozott nagybirtok kicsike – a kisajátító állam által meghagyott – részének. Egyszersmind ő az, aki egyedüliként tökéletesen tud beszélgetni a kirívóan intelligens, ám mozgásra, rendes artikulációra képtelen, gyermekbénulásban szenvedő kisfiúval, akit édesanyja nyaranta elhoz a jó levegőre a fővárosi társbérletből.
Az egykori arisztokrácia képviselői leheletkönnyű habcsókokkal (amely a valahai vagyon törmelékeként megmaradt, elefántcsontból faragott kiskanállal készült), az IKKA-csomagokban kapott ruhák dicséretével, a formákra adással, a „mintha nyaralunk” helyzettel tették olykor kibírhatóvá a kibírhatatlan külvilágot:
Megőriztek valamennyit a könnyedségükből, mintha csak úgy kedvtelésből egy kedves kis fürdőhelyen töltenék el a hosszú éveket.
A könyvet olvasva végig szívbemarkoló az érzet, hogy egy olyan korban, amelyben élni önmagában is megpróbáltatás volt, a feldolgozatlan sérelmek, a tény, hogy az egymásra utaltak folyamatosan elbeszélnek egymás mellett, miképp teszi még elviselhetetlenebbé a napokat.
Igaz, ha értenék egymást, sokaknak a szereplők közül akkor sem lehetne segíteni, mert önmagukat sem értik.
Végső tragédiák egybefonódásával zárul mindez, oly módon, hogy soha ennyire nem érezhettük esendőnek az embert, mint mire e regény végére jutunk. Saját belső beszédeink önkéntelen felülvizsgálata olvasás közben elkerülhetetlen élmény.
Nádas Péter: Rémtörténetek, Jelenkor Kiadó, 2022
Borítókép: Kilátás a Szentendrei-szigetre az 1960-as évek végén (Fotó: Fortepan/Tóth Károly)
