Letehetetlen regényt írt Nádas Péter, boszorkányosat (némiképp szó szerint is), magával sodrót, csodálatosat.
A jeles szerző legutóbbi könyveiben egy a megszokottól eltérő előadásmódot nyújtott a sokakat elkápráztató, másokat elriasztó készségével, ahogyan precíz analitikával jár körül minden élményt és azt, amire az adott élményről asszociál, s az asszociációk összes szereplőjének, tárgyának további aprólékos vizsgálatába kezd lapoldalról lapoldalra.
Nádas Péter új könyvénél a lélekvizsgálat módszertana az olvasóra hárul, ám segítségül oly pontos betekintést nyerünk a szereplők belső életébe, hogy az analízis fejlődése magunkban a könyv elolvasása után is önkéntelenül tovább tart, színére-visszájára bontjuk a megismerteket. (Bevallom, bár technikai értelemben elkápráztatott a nagy sikerű Világló részletek, Nádas előző könyve, és sok-sok számomra személyesen érdekes leírást is tartalmazott, jóval közelebb áll hozzám a most alkalmazott írói megoldás, ahol nem úgy érzem, hogy egy ismeretelméleti feladványt kell a tanár úrtól befogadnom, hanem mintha magam is szerves része lennék a történetnek, kapcsolódnék a szereplőkkel.)
A Rémtörténetek helyszíne a Szentendrei-sziget, ideje a sötét hatvanas évek.
Kifosztottak, TSZ-be hajtottak, egykor kitelepítettek: a falu a háborúban megfogyatkozott és a kommunizmus alatt megnyomorított polgárai vegyülnek a rég halottakkal, s a még élők egymásról alkotott képeivel.
„…mammogott magában, régi dolgokon” – írja egyik szereplőjéről a szerző, s ezek a belső beszédek, ahol diabolikus megtörtént és képzelt események keveregnek, ahol a különböző osztályokból származók nyelvi rétegei ütköznek, s ahol mindenki roppant terheket hurcol magában, s ahol néha feldereng az eredendő jóság káprázata, lebilincselő olvasmánnyá sűrűsödnek össze.
A könyvben megjelenő, a zárt társadalmi szabályok szerint érintkező úri osztály lánya és a saját nyelvi szókészletével és közvetlenségével gazdálkodó parasztasszony találkozásakor előbbi a rá vetett megjegyzés után úgy éli meg utóbbi nyílt és kritikus kinyilatkoztatását: Mint aki váratlanul egy olyan idegen világra lát rá, ahol a madarak emberi nyelven szólalnak meg. Ezt a rácsodálkozást, illetőleg annak olykor halálos feszültségét visszatérően megélhetjük olvasás közben.
