Népzene helyett historikus popzene

Ma ötven éve, hogy elindult a magyarországi táncházmozgalom, amellyel kezdetben sem a szakma, sem a korabeli hatalom nem igazán tudott mit kezdeni, ám mára százezrek vesznek részt benne. A táncházmozgalom két jeles képviselőjét, Sebő Ferenc énekest, népzenekutatót és Eredics Gábor népzenészt kérdeztük többek között az első táncházról, népzenegyűjtésről, oktatásról és arról, hogy mit tartanak legkiemelkedőbb eredményüknek.

Fotó: Teknos

– E. G.: Ezt senki nem gondolta. A népzene jelentőségét Kodály Zoltán és Bartók Béla mellett Vujicsics Tihamér és Martin György kapcsán jól tudtuk. De 

volt egy elementáris késztetés arra, hogy ne csak tananyagként használjuk a néptáncot, hanem tegyük élővé. 

Kiderült, hogy a fiatalok csodálatos szórakozási formája a táncház, de szakmaiság nélkül nem szabad és nincs is értelme csinálni. Tehát ezt úgy meg kellene tanulni, ahogy az anyanyelvünket megtanuljuk.

– S. F.: A város és a falu szembeállítását el kellene felejteni, mert a városban is ugyanolyan közösségekben éltek az emberek, mint a faluban. Úgy gondolom, hogy azért tudott a városban, a fiatalok körében gyorsan elterjedni a táncház, mert a zenét popzeneként játszottuk, a táncot pedig társas táncként. A hallgatóimnak azt szoktam mondani, hogy a népzene helyett a historikus popzene kifejezést kellene használnunk, mert ez a popzene múltja. A mezőségi páros táncok a XVIII. századra nyúlnak vissza, azzal a játéktechnikával, stílussal, amiből a historikus zenészek is tanulhatnának.

– A táncház egyszerre ad művészi és közösségi élményt. Milyen hatásait emelnék még ki?

– E. G.: A páros táncok azért is fontosak, mert a fiatalok sokkal jobban megismerik egymást. Megkönnyíti a párválasztást és segít felismerni, ki kihez való. 

Lányok mesélték, hogy mennyi minden kiderül tánc közben a férfiról. Ha például rángatja a párját, akkor nem lesz meg köztük az összhang, míg ha biztonsággal vezeti a nőt, az erős bizalmat jelent. A páros táncnak egészen különleges társadalmi hatása van. A tánc révén egy olyan demokratikus zenei és művészeti nyelv áll rendelkezésre mindenki számára, amiben ő maga meg tud nyilvánulni.

– S. F.: A táncház és a tánc hatása többfunkciós, ezért nem kellene róla leszokni. 

Arról nem is beszélve, hogy a zene, a tánc és az ének gyógyít, általuk könnyebben megszabadulhatunk a feszültségtől is. És ezt a családban kell megtanulnia a gyermeknek három-négyéves korban. Ehhez persze az kell, hogy a szülők is birtokában legyenek és továbbadják. Ahogy a beszédet megtanítják, ugyanúgy meg kellene a gyermekkel tanítani az éneket, a zenét és a táncot. A néptánc nem valamiféle népieskedés vagy nosztalgia, hanem arról szól, hogyan lehetne normálisabb emberré válni.

– És arról se feledkezzünk el, hogy a falusi cigányzenészek mi mindent hozzátettek a tánckultúránkhoz.

– S. F.: A falusi cigány muzsikusok, akiket gyűjtöttünk, példaadók abban, hogy szolgálatot teljesítettek. Nem játszották a művészt, hanem szolgáltattak. Azt kellett játszaniuk, amit a táncosok rendeltek. És oda kellett figyelniük, mert ha nem jól csinálták, meg is verték őket. Hatalmas repertoár volt a fejükben. Ki kellene már mondani végre, hogy mennyit köszönhetünk ezeknek a cigányoknak, hiszen minden, amit előadunk, tőlük tanultuk. Az erdélyi gyűjtéseink tanulsága, hogy amit a magyarok már elfelejtettek, azt a románok még tudják. Amit a románok se tudnak már, azt a cigányok még tudják.

– E. G.: Nagyon tanulságos, ahogy apáról fiúra örökítik a muzsikát. Ezt külön tanítani kellene.

– Apropó tanítás: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2007-ben kezdte meg működését a Népzene Tanszék. Milyen út vezetett idáig?

– E. G.: Míg a művészeti közeg távolabbról szemlélte a táncházmozgalmat, addig a tudósok, a népzene- és néptánckutatók jelentős része nem távolodott el a népzenétől és néptánctól, hanem folyton szakértelmével gazdagította ezt a területet. 

Harmincöt év kellett ahhoz, hogy a Liszt Ferenc tér 1.-ből a Liszt Ferenc tér 8.-ba át tudjon kerülni a népzene. 

Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem akkori rektora teret adott az elképzelésünknek. Ez hatalmas dolog, mely által akár – a rektor úr szavait idézve – a klasszikus zenei oktatás is meg tud újulni.

– S. F.: Sokáig tartott, míg rájöttünk, hogy nem úgy kell hegedülni, a hegedűt tartani, mint a klasszikus zenében. Másként szólal meg a hangszer, ha más technikával használjuk. És 2007 óta ezt felsőoktatási intézményben tanítjuk a hallgatóknak. A Népzene Tanszéken a gyakorlat éppen olyan fontos, mint az elmélet, és remélem, hogy ezt a hozzáállást a jövőben is sikerül megőrizni.

– A mai fiatal népzenészek mit visznek magukkal, mit adnak tovább nekik?

– E. G.: Annak idején, amikor népzenét, néptáncot gyűjtöttünk, hihetetlenül lelkesek voltunk, buzgott bennünk a felfedezés vágya, öröme. A mai fiataloknak annyival könnyebb dolguk van, hogy nagyszerű archívumokból kutathatnak. És nem feltétlenül kell elmenniük Gyimesbe, 

hogy a gyimesi népzenei és néptáncanyagról képet kapjanak. Bár szoktuk őket biztatni, hogy menjenek el, mert mindezt látni, érezni kell, meg kell tapasztalni. Fontos, hogy azt a tudást, amivel rendelkezünk, úgy tudjuk átadni, hogy az a közösség számára akkor is hasznosuljon, ha már nem vagyunk aktívak. Ez a terület mindig újabb és újabb izgalmas feladatokat ad számunkra, s egészen biztos, hogy a mai fiataloknak is lesz mit kutatni, továbbvinni.

– Mindkettőjük szakmai tevékenysége szerteágazó. Mit tartanak a legkiemelkedőbb eredményüknek?

– E. G.: A nap huszonnégy órájában tematikus népzenei műsorokat sugárzó Dankó Rádió csatornaigazgatójaként preevangelizációs folyamatot végzek, hogy a népies műdal is megkapja azt a tiszteletet, amit megérdemel. És természetesen roppant büszke vagyok a Vujicsics Együttessel elért sikerekre is. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének megalapítására pedig úgy tekintek, mint az édesgyermekemre.

– S. F.: A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy százezrek vesznek részt a táncházmozgalomban, amely kezd a valódi élet részévé válni, a házibulikon népzenei együttesekre mulatnak a fiatalok. 

Tehát nem kuriózumként tekintünk rá. Emellett büszkeséggel tölt el, hogy Serfőző Sándorral és Tímár Sándorral létrehoztuk a Hagyományok Házát. Később tudtam meg, hogy ezért kaptam a Kossuth-díjat.

A témában a szombaton megjelenő Lugasban egy kerekasztal-beszélgetést olvashatnak.

Borítókép: Sebő Ferenc és Eredics Gábor (Fotó: Teknős Miklós)