– Kezdjük azzal, hogy az ötvenéves magyarországi táncházmozgalom alapítóit, köztük önöket is vendégül látta Áder János köztársasági elnök a Sándor-palotában a napokban. Milyen lelkülettel vettek részt a tiszteletvacsorán?
– Sebő Ferenc: Nagy megtiszteltetés volt részt venni ezen a felemelő eseményen, ami valahol annak a folyamatnak a része, hogy az elmúlt ötven évben nemcsak tánccal és zenével foglalkoztunk, hanem visszahoztuk e szakmának a becsületét. Ugyanis a zenész-, táncos közegben nem nagyon akartak a táncházmozgalomról tudomást venni.
– Eredics Gábor:
Áder János köztársasági elnök úr meghívása azért is volt nagy megtiszteltetés nekem, mert minden olyan táncházast képviseltem, akik a nemzetiségi tánccal és zenei anyaggal foglalkoznak.
– Napra pontosan ötven évvel ezelőtt, 1972. május 6-án indult útjára a táncházmozgalom Magyarországon, ám gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza.
– S. F.: Az első táncházat zárt ajtók mögött tartottuk meg a Liszt Ferenc téren.
Senki nem gondolt arra a négy budapesti néptáncegyüttesen (a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas) kívül, hogy ez bárkit érdekelhet. Ebben az időben a rockzene robbant be először, nekünk pedig az nyitott utat, hogy a fiatalokat a szentimentalizmus helyett a kemény zene kezdte el érdekelni. És Tinkáék (Martin Györgyék) is meglátták benne a fantáziát. Ők már 1967-ben átjártak Erdélybe filmezni Kallós Zoltán segítségével. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató egyszer elmesélte nekem, hogy azért mentek ki Erdélybe, mert Kallós Zoltántól hallották, hogy a népzene, néptánc még él a Mezőségen. Így gondolták, hogy kimennek, lefilmezik, megtanulják és mindenkinek megtanítják. Szerintem Andrásfalvy Bertalan találta fel a táncházat. Kallós Zoltán mindenkinek, aki Erdélybe kijárt vele, azt mondogatta folyton: miért nem csináltok táncházat Budapesten? Aztán a szerencsés csillagállásnak is köszönhetően létrejött az első táncház, ami sokunk munkájának eredménye volt.
– Gondolták akkor, hogy a néptánc és a népzene a városban is életképes lesz?
– E. G.: Ezt senki nem gondolta. A népzene jelentőségét Kodály Zoltán és Bartók Béla mellett Vujicsics Tihamér és Martin György kapcsán jól tudtuk. De
volt egy elementáris késztetés arra, hogy ne csak tananyagként használjuk a néptáncot, hanem tegyük élővé.
Kiderült, hogy a fiatalok csodálatos szórakozási formája a táncház, de szakmaiság nélkül nem szabad és nincs is értelme csinálni. Tehát ezt úgy meg kellene tanulni, ahogy az anyanyelvünket megtanuljuk.
– S. F.: A város és a falu szembeállítását el kellene felejteni, mert a városban is ugyanolyan közösségekben éltek az emberek, mint a faluban. Úgy gondolom, hogy azért tudott a városban, a fiatalok körében gyorsan elterjedni a táncház, mert a zenét popzeneként játszottuk, a táncot pedig társas táncként. A hallgatóimnak azt szoktam mondani, hogy a népzene helyett a historikus popzene kifejezést kellene használnunk, mert ez a popzene múltja. A mezőségi páros táncok a XVIII. századra nyúlnak vissza, azzal a játéktechnikával, stílussal, amiből a historikus zenészek is tanulhatnának.
– A táncház egyszerre ad művészi és közösségi élményt. Milyen hatásait emelnék még ki?
– E. G.: A páros táncok azért is fontosak, mert a fiatalok sokkal jobban megismerik egymást. Megkönnyíti a párválasztást és segít felismerni, ki kihez való.
Lányok mesélték, hogy mennyi minden kiderül tánc közben a férfiról. Ha például rángatja a párját, akkor nem lesz meg köztük az összhang, míg ha biztonsággal vezeti a nőt, az erős bizalmat jelent. A páros táncnak egészen különleges társadalmi hatása van. A tánc révén egy olyan demokratikus zenei és művészeti nyelv áll rendelkezésre mindenki számára, amiben ő maga meg tud nyilvánulni.
– S. F.: A táncház és a tánc hatása többfunkciós, ezért nem kellene róla leszokni.
Arról nem is beszélve, hogy a zene, a tánc és az ének gyógyít, általuk könnyebben megszabadulhatunk a feszültségtől is. És ezt a családban kell megtanulnia a gyermeknek három-négyéves korban. Ehhez persze az kell, hogy a szülők is birtokában legyenek és továbbadják. Ahogy a beszédet megtanítják, ugyanúgy meg kellene a gyermekkel tanítani az éneket, a zenét és a táncot. A néptánc nem valamiféle népieskedés vagy nosztalgia, hanem arról szól, hogyan lehetne normálisabb emberré válni.
– És arról se feledkezzünk el, hogy a falusi cigányzenészek mi mindent hozzátettek a tánckultúránkhoz.
– S. F.: A falusi cigány muzsikusok, akiket gyűjtöttünk, példaadók abban, hogy szolgálatot teljesítettek. Nem játszották a művészt, hanem szolgáltattak. Azt kellett játszaniuk, amit a táncosok rendeltek. És oda kellett figyelniük, mert ha nem jól csinálták, meg is verték őket. Hatalmas repertoár volt a fejükben. Ki kellene már mondani végre, hogy mennyit köszönhetünk ezeknek a cigányoknak, hiszen minden, amit előadunk, tőlük tanultuk. Az erdélyi gyűjtéseink tanulsága, hogy amit a magyarok már elfelejtettek, azt a románok még tudják. Amit a románok se tudnak már, azt a cigányok még tudják.
– E. G.: Nagyon tanulságos, ahogy apáról fiúra örökítik a muzsikát. Ezt külön tanítani kellene.
– Apropó tanítás: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2007-ben kezdte meg működését a Népzene Tanszék. Milyen út vezetett idáig?
– E. G.: Míg a művészeti közeg távolabbról szemlélte a táncházmozgalmat, addig a tudósok, a népzene- és néptánckutatók jelentős része nem távolodott el a népzenétől és néptánctól, hanem folyton szakértelmével gazdagította ezt a területet.
Harmincöt év kellett ahhoz, hogy a Liszt Ferenc tér 1.-ből a Liszt Ferenc tér 8.-ba át tudjon kerülni a népzene.
Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem akkori rektora teret adott az elképzelésünknek. Ez hatalmas dolog, mely által akár – a rektor úr szavait idézve – a klasszikus zenei oktatás is meg tud újulni.
