– Kezdjük azzal, hogy az ötvenéves magyarországi táncházmozgalom alapítóit, köztük önöket is vendégül látta Áder János köztársasági elnök a Sándor-palotában a napokban. Milyen lelkülettel vettek részt a tiszteletvacsorán?
– Sebő Ferenc: Nagy megtiszteltetés volt részt venni ezen a felemelő eseményen, ami valahol annak a folyamatnak a része, hogy az elmúlt ötven évben nemcsak tánccal és zenével foglalkoztunk, hanem visszahoztuk e szakmának a becsületét. Ugyanis a zenész-, táncos közegben nem nagyon akartak a táncházmozgalomról tudomást venni.
– Eredics Gábor:
Áder János köztársasági elnök úr meghívása azért is volt nagy megtiszteltetés nekem, mert minden olyan táncházast képviseltem, akik a nemzetiségi tánccal és zenei anyaggal foglalkoznak.
– Napra pontosan ötven évvel ezelőtt, 1972. május 6-án indult útjára a táncházmozgalom Magyarországon, ám gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza.
– S. F.: Az első táncházat zárt ajtók mögött tartottuk meg a Liszt Ferenc téren.
Senki nem gondolt arra a négy budapesti néptáncegyüttesen (a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas) kívül, hogy ez bárkit érdekelhet. Ebben az időben a rockzene robbant be először, nekünk pedig az nyitott utat, hogy a fiatalokat a szentimentalizmus helyett a kemény zene kezdte el érdekelni. És Tinkáék (Martin Györgyék) is meglátták benne a fantáziát. Ők már 1967-ben átjártak Erdélybe filmezni Kallós Zoltán segítségével. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató egyszer elmesélte nekem, hogy azért mentek ki Erdélybe, mert Kallós Zoltántól hallották, hogy a népzene, néptánc még él a Mezőségen. Így gondolták, hogy kimennek, lefilmezik, megtanulják és mindenkinek megtanítják. Szerintem Andrásfalvy Bertalan találta fel a táncházat. Kallós Zoltán mindenkinek, aki Erdélybe kijárt vele, azt mondogatta folyton: miért nem csináltok táncházat Budapesten? Aztán a szerencsés csillagállásnak is köszönhetően létrejött az első táncház, ami sokunk munkájának eredménye volt.
– Gondolták akkor, hogy a néptánc és a népzene a városban is életképes lesz?