Breuer Marcell – művésznevén Lajkó – 1902. május 21-én született Pécsett. A helyi reáliskola elvégzése után, 1920-tól a bécsi művészeti akadémián tanult, de mivel nem volt megelégedve az intézmény régimódi szemléletével, elfogadta a szintén pécsi születésű Forbát Alfréd festő, várostervező meghívását, és Weimarba utazott, ahol 1920 és 1924 között a Bauhaus tanulója, majd 1928-ig az iskola egyik mestere és a bútorasztalos-műhely vezetője lett. Világszerte ismertté akkor vált, amikor 1925 és 1928 között hajlított, nikkelezett vagy krómozott acélcső bútorokat kezdett el tervezni, amelyekhez színes textíliákat párosított. Eleinte ezeket saját maga kivitelezte.
Az első fémvázas, úgynevezett csőbútorát nem sokkal ezután alkotta meg, hogy az iskola Weimarból Dassauba költözött. Az ötletet saját Adler-kerékpárja adta: a gép acélcsővázának erőssége, könnyű alakíthatósága, nagy teherbírása és eleganciája egyszerűen lenyűgözte. Az új ülőalkalmatosság első vásárlója a híres festő, Vaszilij Kandinszkij volt, aki ekkor szintén a Bauhasban tanított. A B3-as típusszámú terméket Breuer róla nevezte el Vaszilij-széknek. Az egyik legnépszerűbbnek a B32-es típusszámmal forgalmazott szék számított, amely később a mester lánya, Francesca után Cesca lett.
Breuer azonban nem ragadt le a bútordaraboknál. Le Corbusier 1922-es Immeubles-Villas tervéhez hasonlóan kétszintes lakások kialakítására is igyekezett megoldást nyújtani, 1926–26 között pedig már a Bauhaus-épület belső tereit, bútorait és az iskola tanárainak lakásul szánt sorházat, a Bambos-házat is ő tervezte. Ekkoriban dolgozta ki a moduláris rendszer koncepcióját: falelemek előregyártását javasolta olcsó lakóépületek létesítéséhez.
Egymással kiegészíthető, cserélhető, nagyobb egységekké, falakká összerakható szekrényelemek modulrendszerének kísérletezésével is foglalkozott. Egyik legjellegzetesebb belsőépítészeti alkotása az Erwin Piscator német rendező részére 1927-ben tervezett ebédlő, amit falra függesztett, üvegezett, egysoros edénypolc, néhány kar nélküli csőszék és egyszerű, kétlábú asztal alkotott.
Walter Gropiusszal, a Bauhaus alapítójával és Moholy-Nagy Lászlóval 1928-ban telepedett le Berlinben, ahol átalakításokat tervezett és kiállításokat rendezett, majd 1931-ben tanulmányútra indult Nyugat- és Dél-Európába, valamint Észak-Afrikába, ahol a régi korok építészetét, a népi építkezést tanulmányozta. Első lakóháza, a wiesbadeni Harnischmacher-ház 1932-ben épült fel. Az acélvázas vasbeton épületen már megjelennek azok a sajátosságok, amelyek az USA-ban emelt családi házainál figyelhetők majd meg: a telek adottságainak kihasználása, a részletek fontossága, a korszerűség, írja Breuer Marcell munkáiról Kapovits Réka építészmérnök a Műemlékvédelem című folyóiratban.
A párizsi nemzetközi alumíniumbútor-pályázat két első díját 1933-ban nyerte el. Ezután rövid ideig Svájcban élt, itt tervezte Alfred és Emil Roth svájci építészekkel társulva a híres zürichi doldertali villákat (1934). Idehaza is vállalkozott: 1934 őszén Fischer Józseffel és Molnár Farkassal alapított építészirodát. Ám miután megnyerte a Budapesti Nemzetközi Vásár tervpályázatának első díját és a Mérnöki Kamara nem akarta felvenni a tagjai közé, 1935-ben Angliába költözött. A British Cement and Concrete Association megbízásából itt dolgozta ki a Civic Center of the Future (A jövő városközpontja) tervét és modelljét, amely nagyobb léptékű középületek funkcionális és formai kérdéseit vetette fel.
A cambridge-i Harvard Egyetem építészeti fakultására 1936-ban kapott meghívást. Gropiusszal 1941-ig állt szerzőtársi kapcsolatban, több lakóházat terveztek együtt. Közülük is kiemelkedik az 1939-ben épült lincolni Gropius-ház, amely arra szolgáltat reprezentatív példát, miként lehet minimális alapterülettel és költséggel, ipari tömegtermékekből jól funkcionáló, művészi színvonalú családi házat építeni. Szintén Gropiusszal közösen tervezte a New Kensington-i lakótelepet, azt a kétszázötven lakásos együttest, amelynek lakásai sorházakba rendeződnek. Az épületek északi falai téglából készültek, belül faburkolattal, a többi fal favázas és vertikális deszkaborítású.
New Yorkba 1946-ban költözött, ahol – immár önállóan – csaknem hetven családi házat tervezett. Ezeknél feladatként tűzte ki, hogy a hagyományos amerikai faházat a kor elvárásaihoz igazítsa, korszerűvé tegye, megújítsa. Megoldást keresett arra, hogy a hagyományos és a modern iránti szükségletet egyszerre elégítse ki, kiemelje az építészetet az absztrakció világából, művészetté nemesítse.
Ligonieri Thompson-házát (Pennsylvania) 1947-ben állították ki a New York-i Modern Művészet Múzeumának kertjében, mint az új építészet és enteriőrművészet mintapéldáját. Az ötvenes évek elejétől egyre nagyobb számban jutott közületi megbízásokhoz az USA-ban, majd Európában és Dél-Amerikában. Egyik legnagyobb hatású középülete a New York-i Amerikai Művészet Whitney Múzeuma (1963–66, szerzőtársa H. P. Smith). Legnagyobb léptékű munkái közül megemlítendő még a franciaországi Haute-Savoie üdülője és községközpontja, Bayonne-ban a tizenötezer lakosú bolygóváros és New Yorkban a Flushing Meadows világkiállításának sportparkja.
Munkásságát számos kitüntetéssel, megtisztelő címmel, díjjal ismerték el. A Budapesti Műszaki Egyetem 1968-ban díszdoktori címet adományozott számára. Mivel élete végéig magyarnak tartotta magát, kifejezetten bántotta, hogy szülőhazájában nincs általa tervezett épület. Szülővárosa részére szeretett volna építeni egy szállodát, de nem sikerült. New Yorkban hunyt el, ott is temették el 1981-ben.
Borítókép: Breuer Marcell (Fotó: Marcel Breuer Digital Archive)
