Hihetetlenül szellemes, okos, nagyvonalú és vagány könyvről van szó – már ebből az írásról szóló könyvből is pontosan látszik, mennyire tud írni Stephen King, mennyire vezeti úgy az olvasót kénye-kedve szerint, hogy az még hálás is legyen érte. Jellemző és fontos adalék, hogy a horrorok nagymestere az írást „mesterségnek” tartja (lásd a kötet alcíme), nincs ebben semmi misztikum, varázslás, idétlenkedés az ihlettel – a könyv egy adott pontján, ahol saját alkoholista- és drogfogyasztómúltját is kertelés nélkül feltárja, alaposan ki is osztja azokat a szerzőket, akik függőségük takargatására, illetve saját maguk és mások előtt való megmagyarázására az írást mint valami homályos és érthetetlen műveletet próbálják előadni, amelyet csak misztikus-bódult állapotban lehet művelni –, itt, kérem, kemény munka van, semmi más (persze csak miután az ötlet megfogan – amelyről King is belátja, hogy valamilyen érthetetlen agyi mechanizmust követően történik meg), rettenetes napi penzumokkal, amely nem ismer sem kedvetlenséget, sem ünnepnapot (kicsit hasonlít mindaz, amit ír, Nemere István munkamódszerére, amelyről szintén legendákat hallani), csak írást, írást, húzást és javítást. (És némi megvető lenézést a „művészkedő magasirodalom” irányába.)
És igen, már bele is csaptunk a közepébe, ugyanis King a legapróbb írástechnikai ügyekben is részletes és hasznos tanácsokat ad, egészen azzal bezárólag, miért érdemes megváltoztatni a főhős eredetileg gondolt nevét, vagy miért kell a határozói igeneveket tűzzel-vassal irtani. Legfontosabb tanácsa, amelyre a kötet során többször is visszatér, mégis a húzás szükségességét járja körül: a második verzió, mondták neki egyszer, az első verzió mínusz tíz százalék; a fölösleges szavakat és sallangokat el kell hagyni – s a többi. Nem új észrevételek ezek (gondoljunk csak Kosztolányi Dezső még címében is kísértetiesen hasonló szövegére, az Egy és más az írásról című tanulságos és mulatságos szövegre, amelyben egyebek mellett bemutatja, hogyan kell egy egész dagályos, pöffeszkedő, túlírt szörnyetegbekezdést egyetlen szóra rövidíteni: „Alkonyodott.”), de mégis hasznos és újszerű olvasmány mindenkinek, aki erre a hálátlan mesterségre (!) adja a fejét, mivel itt összegyűjtve és egyben olvasható minden tanács… minden tanács, ami segített Stephen Kingnek megírni a ragyogó (!) életművét.
Ezt ő maga is többször hangsúlyozza („nekem legalábbis ez működött”), és bár néha gyilkos iróniával irtja mindazt, amit nem szeret vagy nem követ, sohasem egyetlen érvényes szabályként írja le saját tanácsait. A két legfontosabb dolog, amelyet folyamatosan hangoztat, hogy aki írni akar, annak rengeteget kell olvasnia és rengeteget kell írnia, amely evidenciáról meghökkentő, sőt egyenesen sokkoló mennyiségű kezdő tollforgató feledkezik meg.
A tanácsok gyűjteményénél – amelyet sok más helyen is olvashatunk, illetve magunk is leszűrhetünk saját szépírói munkálkodásunk nyomán – talán még érdekesebb az, hogy egy ilyen jelentős és eredeti író életébe, gyermekkorába, családi viszonyaiba, mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást. (Feleségéről annyi jót ír, hogy az embernek meggyőződésévé válik: jó íróvá lenni tulajdonképpen az odaadó asszonyon múlik.) Az egész könyv könnyed, szellemes, éppen úgy olvastatja magát, mint King többi – fikciós – műve: letehetetlen olvasmány.
Stephen King: Az írásról – Értekezés a mesterségről. Fordította: Bihari György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021.
Borítókép: Stephen King amerikai író (Fotó: Evan Agostini)
