Nem is tollforgatónak indult, hiszen gyógyszerészdiplomával a tarsolyában hódította meg az irodalmi Parnasszust. Épp úgy, mint a másik világhírű patikusunk, Csontváry Kosztka Tivadar, először ő is a kémia világával ismerkedett meg, majd szakított azzal – írja az Origó.
Örkény a Pázmány Péter Tudományegyetem gyógyszerész szakán 1934-ben szerzett diplomát, hogy aztán bejárja Nyugat-Európát. Előbb Londonban, majd Párizsban élt, s alkalmi munkával tartotta fenn magát. Közben írt is: a Tengertánc címmel napvilágot látott első novelláját József Attila 1937-ben fogadta be a Szép Szó folyóiratba. 1940-ben, a francia–német háború kirobbanása előtt, az utolsó vonattal jött haza. Befejezte a korábban félbehagyott műegyetemi tanulmányait, s 1941-ben diplomázott, mint vegyészmérnök.
Aztán a háború minket is elért. A polgári jólétben élő Örkény hiába érettségizett a budapesti piarista gimnáziumban, zsidó származása miatt mégis munkaszolgálatosként vitték ki a Don-kanyarba, ahol hadifogságba esett. Csontsoványra fogyva tért 1946-ban haza.
A Kádár-rendszerben támogatott írók közül Illyés Gyulán és Csoóri Sándoron kívül szinte egyedüliként Örkény emelt szót az erdélyi magyar kultúra elsorvasztása ellen. Azt is nehezményezte, hogy a kolozsvári könyvesboltokban már nem lehet magyarországi kiadású irodalmi műveket találni.
Az átélt borzalmakról az 1947-ben megjelent Lágerek népe című művében írt. Szenvedéseit persze „örkényesen” vetette papírra: „Soha még ilyen szépek nem voltak a magyar nők, mint most, a foglyok emlékezetében. Mindenki szerelme szépült és tisztult”.
A háború után 1949-től az Ifjúsági Színház, 1951-től pedig a Magyar Néphadsereg Színházának dramaturgjaként dolgozott, majd 1954-től a Szépirodalmi Kiadó lektora lett – és közben csak írt és írt, 1952-ben jelent meg Lila tinta című elbeszélése, amit az akkori kultúrpolitika ellenszenvvel fogadott – idézi fel az Origó.
