Egységet teremtő Trianon

Trianon ratifikálása időszakában pártállástól függetlenül valamennyi magyar politikai tényező azonos módon viszonyult a nemzeti sorstragédiához. Józanul ítélte meg a Magyarország számára létező kényszerpályát a magyar sajtó is, amelyben szintén nem fogalmazódtak meg különvélemények. A nemzeti sorstragédia eltüntette a magyarokat elválasztó árkokat – foglalta össze megállapításait Köő Artúr történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa az 1920 – Kényszerpályán című minapi történészkonferencián.

Fotó: Teknős Miklós

– Ön négy reprezentatív sajtóterméket hasonlított össze, és megállapításait az Országház Könyvkiadó gondozásában megjelent, a konferenciá­val megegyező című tanulmánykötetben is publikálta. Valóban egy trianoni tragédia kellett a nemzeti egység kialakulásához?
– A kiegyezés után a magyar politika központi kérdése az volt, elfogadható-e a magyarságnak a Habsburg–magyar kiegyezés vagy sem. E sarkalatos kérdés megítélése szerint alakult a politikai paletta és természetes módon a sajtó is. Trianon kapcsán pártállástól függetlenül aztán minden sajtótermék egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a békediktátum túlzó, de a nemzetközi nyomás miatt el kell fogadni, viszont beletörődni nem lehet! 1920 tavaszán még olvasható volt néhány publicisztika arról, hogy mi lenne, ha nem fogadnánk el a békefeltételeket, de ezek az idő előrehaladtával kikoptak a sajtóból. Például a baloldali Népszava, amely maga is elismerte, hogy a kormánypárti konzervatív Apponyi Albert gróffal ugyan általában és a legtöbb kérdésben nem ért egyet, de a trianoni békediktátum ratifikálása kapcsán képviselt álláspontjuk egybeesik Apponyiéval és a kormányéval. Ők is úgy vélekedtek, hogy ha nem fogadjuk el a diktátumot, nem iktatjuk törvénybe és akadályozni próbáljuk az impériumváltást, akkor egy valószínű kisantanttámadás következtében még a jelenleginél is sokkal rosszabb helyzetbe kerülhet az ország. Tehát alá kell írni, de onnantól kezdődően a területrevízióban kell gondolkodni.

– A pártokban is ugyanekkora egyetértés volt?
– Néhány kivételtől eltekintve igen. Való igaz, hogy volt néhány képviselő, aki azt hangoztatta a ratifikációval kapcsolatban, hogy nem volna szabad elfogadni, mondván, ennek nem is lennének olyan súlyos következményei, mint amitől Teleki Pál miniszterelnök és Apponyi Albert külügyminiszter tartanak.

– Néha a kisebbségnek is lehet igaza!
– Azt gondolom, hogy ez nem az az eset. Az ellenvéleményt megfogalmazó képviselők inkább csak saját politikai értéküket kívánták növelni, mégpedig tudván tudva, hogy meglehetősen kockázatmentesen. Velük szemben azok, akik a realitás talaján álltak, nemigen képviselhettek mást, mint az aláírás, a ratifikálás, majd a területrevízióra való harc megkezdése. A sajtó a politikai élet szereplőivel összhangban működött anélkül, hogy bármiféle cenzúra felmerült volna. Senki sem próbált például saját jogon hangulatot kelteni, zavargást szítani, holott ez az adott lélektani pillanatban nem lett volna nehéz. A sajtótermékek inkább a továbblépésre, a jövő felépítésének kérdéseire igyekeztek terelni a közbeszédet. A Néptanítók Lapja is például arról cikkezik, hogy miként lehetne az oktatásban lépéseket tenni annak érdekében, hogy a felnövekvő nemzedék is tisztában legyen Trianon igazságtalanságával, az ország tönkretételének elfogadhatatlanságával és a területrevízió szükségességével.

– Ennek a mértéktartó kommunikációnak köszönhető, hogy nem voltak lázadások?
– A magyar társadalom már csak a rokoni kapcsolatok révén is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi történik az elcsatolásra ítélt területeken. Amikor a románok megszállták Erdélyt 1919-ben, azonnal érkeztek a hírek a magyar iskolák bezárásáról, kulturális intézmények tönkretételéről, a magyarság vegzálásáról, a magyar sajtó pedig ezekről korrekt módon tudósított.

– A korabeli magyar politikai közgondolkodás a Mindent vissza! álláspontra helyezkedett, ami más vélemények szerint kontraproduktívnak bizonyult. Többre mentünk volna, ha a wilsoni elvekre hivatkozva csak a magyar többségű területek visszacsatolásáért szálltunk volna síkra. A sajtó ebben mit képviselt?
– Nagyon érdekes, hogy amikor a ­20-as évek második felében Lord Rothermere Magyarország helye a Nap alatt című cikkében elsőként villantja meg a brit lakosság előtt a békediktátum magyarokkal szembeni súlyos igazságtalanságát, az ő koncepciója is etnikai alapú területrevíziót tartalmazott. Ekkor a teljes magyar politikai vezető réteg hallgatásba burkolózott, nem változtatott stratégiát, változatlanul a teljes területrevíziót tartották elérendő célnak. Tudniillik nagyon nehéz lett volna a magyar társadalomnak néhány évvel Trianon után beadagolni azt, hogy mi nem követelünk mindent vissza, csak a magyar többségű részeket. A sajtó ebben is együtt mozgott a politikummal, hiszen ekkora trauma után nem róható fel a közvéleménynek, hogy érzelmi alapon mindenestül elutasította Trianon döntéseit.

– Csak hipotézisként tegyük fel, hogy Rothermere szavai meghallgatásra találnak Európában. A wilsoni elvek érvényesülése esetén népszavazás döntött volna az egyes területek hovatartozásról. Ez működőképes konstrukció lehetett volna?
– Miután megszállás alatti területekről beszélünk, az lett volna a kérdés, hogy a népszavazásokat kik vezénylik le. Azt vélelmezem, hogy ha az utódállamokra bízták volna a dolgot, abban számunkra nem lett volna köszönet. Utólag mondhatjuk, hogy egy próbát talán megért volna, de persze napjaink világpolitikai fejleményei alapján is láthatjuk, hogy a hatalmi politika működésének nem ez a logikája.

Borítókép: Köő Artúr történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa (Fotó: Teknős Miklós)