– Programjaikon játékteret kínálnak az érdeklődőknek. A gyakorlatban ez hogyan valósul meg?
– Van egy kétszázötven négyzetméteres ökumenikus hangszerkiállítás, ahol a szakértőink tematikusan mutatják be a historikus, a népzenei, a klasszikus és a könnyűzenei hangszereket, amelyek tematizálva vannak: ütősök, billentyűsök, gitárok, basszusgitárok, de van elektronikus zene szekció és van házi stúdió is. Egyszerre 127 látogatót tudunk leültetni. Ezzel párhuzamosan zajlik egy tizenhat rendhagyó énekórából álló program is. Egy részük interaktív játék, és azt mutatja be, hogy nem is annyira nehéz hangszeren játszani, mint ahogyan azt sokan elképzelik. Ezt egészítik ki a tudásalapú órák: hangszertörténet, hangszerismeret, könnyűzene-, musical- és filmzenetörténet. A kezdeményezés tehát két lábon áll. Játszóterén a gyerekek körülbelül úgy viselkednek, mintha azt mondanám, menjetek be az édességboltba, majd ott azt csináltok, amit akartok. Vagyis játszva tanulnak.
– Az ilyen könnyűzene-oktatásnak vannak külföldi példái?
– Többféle mintát néztünk meg, de maga a Hangfoglaló program is körülnézett Ausztriában, ahol a könnyűzene-oktatást be tudták vinni a közoktatásba. Nekik vannak egyetemeik, valamint nagyon komoly alap- és középszintű iskoláik. A modell Svédországban is nagyon jól működik. Ők a zeneszobákat, stúdiókat vitték be a közoktatásukba, és hatalmas eredményt értek el vele. Ahol ezt meg tudták tenni, ott a leghatékonyabb a könnyűzenei nevelés. Amit lehet, azt természetesen áthozzuk, de van saját elképzelésünk is, ami igazodik a magyar viszonyokhoz.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!