A derenki leszármazottak erőfeszítésének eredményeként felépült egy kápolna és az egykori iskola még álló falai fölé új tető került, amelyben emlékkiállítást láthatunk. Rendbe tették a temetőt, a még megmaradt sírok feliratait. Az üres településen az év jelentős részében csend honol, ám július utolsó vasárnapján élet költözik a romok közé. A hajdani lakosok és leszármazottaik ekkor rendezik meg a derenki búcsút, mely nem csupán nekik, de az egész magyarországi lengyelségnek is szimbólummá vált, az összetartozás jelképeként tartják számon.
Több tanulmányban olvashatjuk a falu történetét, ebből született történeti összefoglalónk. Derenk egykor a közelben álló Szádvár uradalmának része volt Abaúj-Torna megyében, a mai Aggteleki Nemzeti Park területén. 1943-tól Szögliget lakatlan külterülete. Neve a szláv deren, som, somfa, sombokor jelentésű szóból ered. A falu lakói az erdős tájon élték mindennapjaikat, távol a szomszédos településektől, zárványként létezve a nehezen megközelíthető fennsíkon. Bár a karsztfennsíkok nem éppen a megtelepedés legideálisabb helyszínei, hiszen a víz elszivárog a mészkőben, és a talaj is gyakorta sekély, Derenk mégis az Alsó-hegy platóján jött létre egy poljéban. (A polje nagy karsztos mélyedést jelent, mely lefolyástalan: a csapadékvíz itt hosszabb ideig megmarad a felszínen.)
Derenk történetéhez tartozik, hogy a 15. században már létező falu volt, de a török idők, majd a Rákóczi-szabadságharc idején csaknem elnéptelenedett. Az 1711. évi pestisjárvány során lakosságának nagy része a betegség áldozata lett, maradéka pedig elmenekült. Még 1720-ban is lakatlanul állt. A lassacskán megjelenő kevés magyar család mellé Esterházy gróf utasítására a Magas-Tátra vidékéről származó szepességi gorálokat telepítettek be, így újra élettel telt meg az egyszer már kihalt falu. A lengyelországi hegyekből származó pásztornép hasonló környezetbe csöppent, mint ahonnan egy jobb élet reményében elindult: állattartás, favágás, szénégetés, vadászat jelentette a betevőjüket, de egy apró fűrészmalom is szolgálta a falu lakóit. Egy évszázad múlva, 1833-ban az összeírás szerint 56 házban összesen 507-en laktak. Földrajzi helyzetükből adódóan a külvilággal ritkán érintkeztek, ezért az utolsó időkig megőrizték nyelvüket és szokásaikat. A trianoni békediktátum a határt a falu főutcáján húzta meg. Bár a lakosság a közeli, szlovákok által is lakott Jabloncához több szállal kapcsolódhatott, egy népszavazáson mégis úgy döntött, hogy Magyarországhoz akar tartozni. Az 1930-as évek végén azonban Horthy Miklós, aki többször is a közeli szelcepusztai vadászkastélyban vendégeskedett, medvéskertet alakított ki a környező erdőkben. „Horthy Miklós kormányzó összefüggő vadászterületet kívánt itt létrehozni, ezért 1938-tól kezdetét vette a helyi lakosság életterének újbóli megváltoztatása. Az újabb áttelepülés vagy áttelepítés a jobb körülményekkel és gazdagabb terméshozamú földekkel rendelkező falvakba történő átköltözést jelentette, de az együvé tartozás szétzilálását is” – írta Derenk honlapján Rémiás Tibor történész-muzeológus, akinek szülei még Derenken születtek. Néhány család Emőd-Istvánmajorban, Szendrőn, Emődön, Sajószentpéteren, Ládbesenyő-Andrástanyán talált új otthonra. Anyagilag jól jártak, mert rendesen kifizették őket, jó minőségű földet vehettek maguknak a porta árából, de a közösség szétszakadt.
Ma turistaút vezet az egykori falun keresztül, ahol szívbe markoló látvány a fejfára emlékeztető magyar és lengyel nyelvű táblák sora, amelyek a házak helyét jelzik, rajtuk a tulajdonosok és új otthonuk neve is szerepel. Már csak az emlékhelynek és kiállítótérnek újjáépített iskolaépület áll és a kis kápolna, melyet közel hozzá emeltek. Az egykori szent Tádé Juda-templom helyére kőkeresztet állítottak. Ahogy a „szellemházsor” előtt haladunk, szinte látjuk az egykori, élettel teli portákat. Hihetetlen, de ma is termő öreg gyümölcsfák állnak az elvadult kertek helyén. Egy tábla jelzi a temetőhöz vezető utat, ahonnan néhány perc sétával érjük el a gondozott sírkertet, melyben fakeresztek és régi, faragott sírkövek emlékeztetik az élőket múltjukra, szeretteikre. A 18. századi derenki lengyelség a legrégibb magyarországi nemzetiségek egyike, amely a mai napig, közel háromszáz éve őrzi ősei nyelvét és etnikai tudatát. Az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat 2003-ban a romfalut történelmi emlékhellyé nyilvánította.
A derenki dombon, a kis kápolna előtti téren tartják minden évben a hagyományos búcsút. Az eredeti templombúcsút október 28-án, Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok emléknapján tartották annak idején Derenken. Rémiás Istvántól, a derenki búcsú egyik szervezőjétől megtudtuk, hogy ebben az időszakban Derenk szinte megközelíthetetlen az esős időjárás miatt. Így esett a választás július utolsó vasárnapjára. Idén a Derenk Öröksége Egyesület, a Lengyel Közművelődési Központ és a Derenkről elszármazottak szervezik a búcsút. Nyolcvanfős lengyel delegáció is érkezik vasárnap. Az ünnepi beszédek után lengyel és magyar szentmise lesz, majd közös koszorúzásra indulnak a résztvevők a temetőbe. A kulturális programot magyar és lengyel hagyományőrző együttesek adják. Fellép a Drenka Polska együttes is, amely 2007-ben alakult. Népdalokat, balladákat szólaltatnak meg citera és harmonika kíséretében, őseik nyelvén, majd közös ebéd várja az emlékezőket.
Kevesen élnek már azok közül, akik Derenken születtek vagy oda házasodtak be, és megélték falujuk lakóinak széttelepítését. Az 1990-től megrendezett derenki búcsún viszont egyre nagyobb számban jelennek meg a derenki leszármazottak, a gyermekek, unokák, rokonok, akik ragaszkodnak a derenki lengyelség múltjához.
Borítókép: a falu (Fotó: Selmeczi Tamás)
