Száztíz éve született Fuhrmann Károly ötvösművész

Fuhrmann Károly legnagyobb érdeme, hogy egyedi stílusának kialakítása mellett megalapozta a sajátos magyar ötvösművességet, felkutatva és alkalmazva tárgyain a régi magyar díszítőmotívumokat, főként a tarsolylemezek palmettáit. Az újító alkotó száztíz éve született Kolozsvárott.

A magyar ötvösművészet kiváló egyénisége, Fuhrmann Károly száztíz éve, 1912. július 31-én született Kolozsváron. Már túl volt az első kiállításán, amikor főiskolai tanfolyamokra kezdett járni Budapesten. Indíttatása azonban korábbról, a piarista gimnáziumból származott, művészetszeretetét is a középiskolai rajztanárának, Divinczky Rezsőnek köszönhette. Az ötvösséget Voith Antaltól tanulta szülővárosában.

Később, az 1930-as években összekerült a korszak fiatal művészjelöltjeivel, akiknek mindegyike – hozzá hasonlóan – útkereső is volt, köztük Szervátiusz Jenő – akivel rendszeresen összejárt –, Gy. Szabó Béla, Fülöp Antal Andor – akivel szintén szoros viszonyt ápolt –, Andrássy Zoltán, Kósa Huba Ferenc, Kós András, András László, Brósz Irma és Ferenczy Júlia festőművész, illusztrátor, akit feleségül vett. A társaságból többen közös műtermet tartottak fent, ahol vázlatok, rajzok ürügyén vitatkoztak, beszélgettek.

Fuhrmann Károlynak az alapot és a biztatást – miszerint ezen az úton kell járnia – mégis mások adták: Entz Géza, aki tanársegéd volt a Bolyai Tudományegyetemen, Felvinczi Takács Zoltán, aki kiutasításáig ugyanott az egyetemes művészettörténetnek volt a professzora, majd megalapítója és igazgatója lett a budapesti Kelet-ázsiai Múzeumnak, valamint az archeológus Fettich Nándor. Elismerőnek leginkább Felvinczi Takács Zoltán biztatását tartotta.

Pályája fontos mozzanata, hogy alapító tagja lett a Barabás Miklós Céhnek, amely a romániai magyar képzőművészeket fogta össze. Az alakuló közgyűlésen elnöknek Kós Károlyt választották, alelnöknek Gy. Szabó Bélát és Nagy Imrét. A választmány három állandó tagja között – Szervátiusz Jenő és Andrássy Zoltán mellett – Fuhrmann Károly is jelen volt.

Mesterségének köszönhetően abban a szerencsés helyzetbe került, hogy lényegesen jobb anyagi körülmények között élt, mint céhtársai. Állandó munkája biztosítottnak látszott, hiszen a közintézményektől – többek között a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolától és a besztercei református egyháztól –, valamint magánszemélyektől rendszeresen kapott megrendeléseket. Domborított ezüsttárgyai, kancsói, vázái, tányérjai, zománcozott ötvösmunkái és ékszerei nagy sikert arattak, keresettek lettek.

Amikor ötvösségre adta magát, kezébe kerültek külföldi szakfolyóiratok. Ezeket lapozgatva vette észre, hogy a Magyarországon művelt ötvösség nem elég sajátos, az alkalmazott motívumok nem eléggé jellegzetesek. Megfogant benne a gondolat, hogy meg kellene találniuk a módját annak, hogy az ázsiai népekhez hasonlóan a magyaroknak is saját ötvösségük legyen. Úgy érezte, vissza kell térniük a forráshoz, amiként Bartók Béla és Kodály Zoltán tette a zenében.

Keresve a legjellegzetesebb magyar motívumokat, tanulmányozni kezdte az ősmagyarok díszítőelemeit. Az 1940-es évek kolozsvári régészeti feltárásain például több száz rajzot készített a honfoglalás kori leletekről. Így jutott el a tarsolylemezes, palmettás díszítéshez. Ezt felhasználva adott új színt a magyar ötvösségnek, megteremtve saját művészeti irányvonalát is, amelynek minden egyes darabja egyedi és kézzel készült. Munkásságának értékes fejezetét képezik fémből domborított fejtanulmányai is, amelyek javítási lehetőséget alig-alig engedő közvetlen domborítással készültek.

Ami az alapanyagot illeti: a vörös- és a sárgarezet éppúgy kedvelte, mint az ezüstöt. Ezeket kombinálta, hogy téralakítása, felületképzése ne legyen egyhangú. Mindezek mellett a huszadik század ezüstjének nevezett alumínium is foglalkoztatta. Idővel a rendelésre készülő tálakat már egyenesen az anyagon, a fémen komponálta meg, és ha úgy érezte, kiélte a témát, többé nem foglalkozott vele. A változatosság kedvéért csontot is faragott, vázákat, ecsettartókat, ceruzatartókat és kisebb dobozokat készített ebből az anyagból. Hogy kellő súlyt adjon ezeknek a munkáknak, faragványait fémmel – vörösrézzel, ezüsttel – kombinálta.

Ars poeticájáról így vallott:

Minden népnek megvan a maga saját nyelve, tánca, irodalma, zenéje, így a lélekből jövő művészet is sajátos kell hogy legyen.

Szülővárosában hunyt el 1991. június 27-én.

Borítókép: Fuhrmann Károly ötvösművész munkái (Fotó: Miklos Ferenczy/Facebook)