Amikor ötvösségre adta magát, kezébe kerültek külföldi szakfolyóiratok. Ezeket lapozgatva vette észre, hogy a Magyarországon művelt ötvösség nem elég sajátos, az alkalmazott motívumok nem eléggé jellegzetesek. Megfogant benne a gondolat, hogy meg kellene találniuk a módját annak, hogy az ázsiai népekhez hasonlóan a magyaroknak is saját ötvösségük legyen. Úgy érezte, vissza kell térniük a forráshoz, amiként Bartók Béla és Kodály Zoltán tette a zenében.
Keresve a legjellegzetesebb magyar motívumokat, tanulmányozni kezdte az ősmagyarok díszítőelemeit. Az 1940-es évek kolozsvári régészeti feltárásain például több száz rajzot készített a honfoglalás kori leletekről. Így jutott el a tarsolylemezes, palmettás díszítéshez. Ezt felhasználva adott új színt a magyar ötvösségnek, megteremtve saját művészeti irányvonalát is, amelynek minden egyes darabja egyedi és kézzel készült. Munkásságának értékes fejezetét képezik fémből domborított fejtanulmányai is, amelyek javítási lehetőséget alig-alig engedő közvetlen domborítással készültek.
Ami az alapanyagot illeti: a vörös- és a sárgarezet éppúgy kedvelte, mint az ezüstöt. Ezeket kombinálta, hogy téralakítása, felületképzése ne legyen egyhangú. Mindezek mellett a huszadik század ezüstjének nevezett alumínium is foglalkoztatta. Idővel a rendelésre készülő tálakat már egyenesen az anyagon, a fémen komponálta meg, és ha úgy érezte, kiélte a témát, többé nem foglalkozott vele. A változatosság kedvéért csontot is faragott, vázákat, ecsettartókat, ceruzatartókat és kisebb dobozokat készített ebből az anyagból. Hogy kellő súlyt adjon ezeknek a munkáknak, faragványait fémmel – vörösrézzel, ezüsttel – kombinálta.
Ars poeticájáról így vallott: Minden népnek megvan a maga saját nyelve, tánca, irodalma, zenéje, így a lélekből jövő művészet is sajátos kell hogy legyen.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!