Őszinte naturalizmussal és bátor technikával megfestett képeivel a jászberényi művész a plein air szellemű tájképfestők egyike lett. Képein mind a müncheni, mind a barbizoni tartózkodásának nyomai fellelhetők, különösképpen Diaz de la Pena és Jules Dupré hatott rá. Művészi modora Szolnokon változott meg, itt érintette meg a magyar táj epikája, különös színkaraktere, itt fejlődött ki egyénisége. Míg kezdetben szürkének, egyhangúnak látott mindent, festményeit ettől kezdve a sárgás-zöldbe olvadó tónusok sokasága árasztotta el. Valósággal beleolvadt a Pettenkofen által felfedezett alföldi természet hangulatába.
Bár a természetet csak önmagáért szerette, minden hangulatát, rezdülését megérezte. A figurális elemet, az embert viszont csak elvétve jelenítette meg a tájképeken. Mintázataiban kizárólag a művészit kereste, ez a törekvés néha bizarrabb ötletekre is késztette. Többször megpróbált egy egész tájat egyetlen színárnyalatban felolvasztani: ez az árnyalat egyértelműen a sárga volt. Csendéletei jól komponáltak, artisztikusak.
A művész hirtelen halállal budapesti lakásában hunyt el 1939. február 17-én.
Borítókép: Olgyay Ferenc (Fotó: Wikipédia)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!