Olgyay Ferenc 1872. augusztus 22-én született Jászberényben, művészi tanulmányait a budapesti mintarajziskolában végezte. Alig 18 éves volt, amikor megrendezte első kiállítását a Műcsarnokban, ahová rendszeresen visszajárt. Jól helyezkedett, hiszen állítólag Ferenc József császár is vásárolt tőle. Vágó Pál és Mednyánszky László társaságában 1893–95 között részt vett a Feszty-körkép megalkotásában. 1896-ban újabb állami megbízást kapott: megfesthette a Vaskapu megnyitását. Ezt követően külföldön próbált szerencsét.
Első útja Németországba vezetett. Miután három évre szóló szerződést ajánlottak fel számára, 1898–1900-ig a deutenhofeni festőiskola tanára volt, majd négy évig Münchenben dolgozott Ludwig Herterich német festő műhelyében. A bajor fővárosban több tárlaton is bemutatkozott, mindegyiken nagy sikerrel. Ennyivel azonban nem érte be, Párizsba költözött, ahol a modern művészetet tanulmányozta. Hazatérve a Csallóközben alkotott egy ideig, végül 1902-ben Szolnokon telepedett le, ahol megalapította a művésztelepet.
Olgyay Ferenc egyike azon keveseknek, akiket már nagyon fiatalon kitüntettek. Erre 1905-ben került sor, amikor átvehette a Nemzeti Szalon aranyérmét. Turinban 1911-ben újabb aranyéremmel tüntették ki, emellett Rómában, Párizsban és San Franciscóban is szerzett elismeréseket. A szolnoki kolónián tíz évig lakott, de mivel rossz nyelvek szerint a képzőművészeti tanácsban megakadályozta, hogy az állam megvásárolja a művészkolónia igazgatója, Iványi Grünwald Béla Tavasz ébredése című képét, amellyel az alkotó a Műcsarnok téli tárlatán szerepelt, el kellett innen költöznie.
Olgyay Ferenc 1912-ben a kecskeméti művésztelepen igyekezett helyet szorítani magának. Itt viszont az ultramodern irányzattal nem tudott megbarátkozni, ezért ettől a társaságtól is megvált. Az első világháborúban az első perctől az utolsóig katonai szolgálatot teljesített. A világégés után, 1919-ben Sárváron szervezett festőiskolát a képzőművészet iránt érdeklődők részére. A Benczúr Társasághoz 1921-ben, a megalakulás évében csatlakozott.
Őszinte naturalizmussal és bátor technikával megfestett képeivel a jászberényi művész a plein air szellemű tájképfestők egyike lett. Képein mind a müncheni, mind a barbizoni tartózkodásának nyomai fellelhetők, különösképpen Diaz de la Pena és Jules Dupré hatott rá. Művészi modora Szolnokon változott meg, itt érintette meg a magyar táj epikája, különös színkaraktere, itt fejlődött ki egyénisége. Míg kezdetben szürkének, egyhangúnak látott mindent, festményeit ettől kezdve a sárgás-zöldbe olvadó tónusok sokasága árasztotta el. Valósággal beleolvadt a Pettenkofen által felfedezett alföldi természet hangulatába.
Bár a természetet csak önmagáért szerette, minden hangulatát, rezdülését megérezte. A figurális elemet, az embert viszont csak elvétve jelenítette meg a tájképeken. Mintázataiban kizárólag a művészit kereste, ez a törekvés néha bizarrabb ötletekre is késztette. Többször megpróbált egy egész tájat egyetlen színárnyalatban felolvasztani: ez az árnyalat egyértelműen a sárga volt. Csendéletei jól komponáltak, artisztikusak.
A művész hirtelen halállal budapesti lakásában hunyt el 1939. február 17-én.
Borítókép: Olgyay Ferenc (Fotó: Wikipédia)
