Olivia Newman Ahol a folyami rákok énekelnek című műve nagyon tanulságos alkotás. Elsősorban azért, mert megmutatja, merre tart a művészfilmgyártás manapság. Nem fogják kitalálni: a kommersz filmek felé. Ez persze még véletlenül sem jelenti azt, hogy ez a mű ne lenne művészfilm a javából, csak éppen túl sok benne a kommersz filmekre jellemző megoldás. Arról már nem is beszélve, hogy azt is megmutatja ez a film, hogyan változott meg teljesen az a kulturális mintázat, amely a művészfilmekre jellemző volt. Míg régen az ilyen jellegű történetek drámai befejezéssel bírtak, a főhős, aki a közösség fölött állt erkölcsi értelemben, bukásával arra tanította a nézőket, hogy a végsőkig ki kell tartania az embernek az elvei mellett, nem lehet olyan kompromisszumokat kötni, amelyek révén elárulná az ember mindazt, amiben hisz.
Most viszont nem ez van.
A művészfilmekben is győzedelmeskedik a jó, de mivel csak úgy képes véghezvinni a diadalát, hogy elveit feladva megköti azokat a kompromisszumokat, amelyek révén elárulja a legfontosabb morális alapelveket, a film végén nemhogy lelki azonosságot nem érez a néző a főhőssel, hanem éppen ellenkezőleg: légüres térbe kerülve támolyog ki a moziból. És nem érez semmit.
Vagyis a film még véletlenül sem akarja megerősíteni kultúrkörünk legfontosabb alapelveit, inkább lebont mindent, amit csak talál. Mindeközben viszont olyan szépen felépített alkotást látunk, hogy azt tanítani kellene. A rendezés annyira precíz, mint egy szívműtét sebészi munkája, az operatőr lenyűgöző természeti tájakat mutat be nem megszokott beállítások tömegével, a színészi játék pedig egy kicsit sem tolakodó, ám annál meggyőzőbb. Minden a helyén van ebben a filmben: a jelmez, a díszlet, a világítás, sőt még a vágás ritmusának váltakozása is említésre méltó. Valószínűleg a színészek büféjében is tökéletesre sütötték a steaket: kívül kérges volt, belül pedig véres. Épp olyan, amilyen ez a film is.
Mégis kilóg a lóláb. Mert a temérdek szépség mélyén ott van egyrészt az, hogy nagyon necces a film által a nézőnek sugallt világkép, másrészt meg elég erőszakosan és sokszor didaktikusan akar ideológiai nevelésben részesíteni az alkotás mindenkit, aki veszi a fáradságot és megnézi.
Egyrészt ugye itt van a családokat szerteszéjjel szaggató gondolat: a férfiak erőszakosak és azok is maradnak, nem érdemelnek mást, csak halált. Másrészt, ha fekete embert látunk, akkor azt kell gondolnunk, hogy a megtestesült jóság földi helytartóiként tudnak csak viselkedni. Harmadrészt egy nő csak úgy lehet igazán boldog, ha egyedül van, és szabad, mint a madár. Na, ilyen szabadon repdeső madarat ezért sokat is látunk a filmben. Mondjuk a madarakon kívül szabadon maradt nőt nemigen. Akinek viszont még nem kötötték be a fejét, azok mind valamelyik férfi után áhítoznak, amúgy teljesen normálisan és érthető módon. Tehát egyrészt a filmben elhangzik sokszor, hogy a főhősnőnek egyedül kell leélnie az életét, erre jött rá, másrészt meg azt látjuk, hogy mindent megtesz azért, hogy még véletlenül se kelljen egyedül leélnie az életét. Teljesen érthető módon családra vágyik, de persze utódok nélkül, mert ma ez a trendi. Vagyis szélsőbalos ideológiát látunk, és azt, ahogy egy szélsőbalos feminista látja a világot. Sokan extázisban vergődve fogják imádni ezt a filmet, ami ráadásul egy igencsak figyelemre méltó módon megmunkált mű. Csak éppen pokoli az a világ, amelyet a 60-as években ábrázol, és amelyről azt akarja sugallni, hogy még ma is ez van, ez a pokol.
Aki viszont úgy jár-kel, hogy mindenhol ellenséget lát, az előbb vagy utóbb azért csak rálel arra, akin aztán igazságot lehet tenni. Ezer év elnyomásért. Meg mindenért, ami fáj.
Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során két kritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a filmről.
Borítókép: Létezhet-e szerelem a mocsárban? - kérdezi a film (Fotó: InterCom)
