Balla Béla, aki 1889-ig a Büchler családnevet viselte, 1882. augusztus 24-én született Aradon. Életpályája jórészt feltáratlan. Tanulmányairól annyit lehet kiolvasni a lexikonokból, hogy nem járt rendszeresen iskolába. A négy elemi után kereskedőinas, majd nyomdász, üveges, pék és kőműves, végül szabó lett. Egy idő után valamennyi foglalkozását feladta, hogy minden idejét az önművelésre fordíthassa.
Festeni tizennyolc évesen kezdett. Néhány évvel később több aradi művészetbarát támogatásával a nagybányai szabadiskolában töltött el több hónapot, ahol Ferenczy Károlyt tekintette mesterének.
Ezután Münchent kereste fel, itt is hosszabb ideig tartózkodott. Majd tapasztalatszerzés céljából megjárta Olaszországot. Aradra 1908-ban tért vissza.
Ezt követő szakmai útjáról a korabeli sajtóból lehet tudni, hogy 1911 tavaszán csoportos tárlatot rendezett Budapesten, a Nagymező utcai Könyves Kálmán Szalonban. Ugyancsak 1911 őszén Aradon is bemutatkozott egy gyűjteményes kiállításon. A Műcsarnokban 1912-ben szerepelt először két virágcsendélettel.
Egy évvel később, 1913 őszén Irányi Iritz Sándor és Pataky Sándor aradi festővel újabb kollektív kiállítást rendezett a már említett Könyves-szalonban.
Eredményes működésének köszönhetően az 1937-ben megalakult Nagybányai Képzőművészek Egyesülete választmányi tagjává választotta, 1941-ben pedig a megszűnés után újjáalakult Nagybányai Festők Társaságának lett a törzstagja. 1927-től életvitelszerűen lakott Nagybányán, itt is hunyt el 1965-ben.
Balla Béla bevallottan is Ziffer Sándor nyomdokaiban járt, a zengő, fénylő, pompázó színek mesterévé avanzsált. Művészete nemcsak hogy komoly, de megkapó és tetszetős is egyben, csupa napfény és ragyogás.
Színei frissen égők, tónusai közvetlen hatásúak, a természet közvetlenségét feltárók. Kompozícióiba kiegyensúlyozott egyszerűséggel tudta belefonni azokat az intimitásokat, amelyeket csak egy művész képes meglátni és a szemlélődő laikus elé varázsolni.
Stílusának ragyogása áttör még a borongós hangulatú képein is, amelyeken talán a legjobban sikerült egyénisége lényegét megmutatnia.
Alapvetően impresszionista festő, egy kidolgozott, pontosított, lezárt stílus reprezentánsa, alkotásai azonban maradandó értékeket összegeznek anélkül, hogy unalomig ismételt sallangoknak helyt adnának.
Pasztelljei, ha technikai adottságaiknál fogva különböznek is az olajfestményeitől, lényegében ugyanazokat a művészi kvalitásokat hordozzák. Meghatározójuk a hangulati elem, a tér egységes harmóniája, amelynek keretében fű, fa, folyó, égbolt és mező a maga eleven, a realitáson sokszor túlcsorduló életigenlésével van jelen. A művész színező ereje viszont tökéletesebben érvényesül rajtuk, hiszen a pasztell nem tűri az elmosódottságot, az elnagyolást, eszközei egyszerűségénél fogva precíznek kell lennie.
Balla Béla felhőiről is külön tanulmányt lehetne írni. A legtöbb festő képein az ég és a felhő kiegészítő tartozékként van jelen. Nála az égbolt és a felhő külön életet él, sok-sok változatban nyilvánul meg, ráveti fényét és homályát a völgyek, folyók, mezők világára, különös nyugtalansággal, atmoszférával töltve meg alkotásait.
Balla Béla nem problémakereső, hanem problémamegoldó festő, nem a kísérletező szecesszió mestere, hanem a bevált és kipróbált stílusok melegszívű megszólaltatója. Nem kontemplatív, hanem érző, nem elvont, hanem érzéki, aki együtt rezdült a természettel, amelynek minden sejtelmességét feloldja vásznain.
