Gyerekkorában is kapott erre indíttatást. Édesapjának hatalmas könyvtára volt, és szerette a festészetet. Nagybányára járt képeket vásárolni. Ő maga a művészetről ekkor még szinte semmit sem tudott, de természetes módon érdekelte. Egyszer egy teljes napon át gyalogolt, hogy az egyik görögkeleti pópától megszerezzen egy fára festett ikont. A zenét is imádta, sokszor hallgatta a falusi muzsikát.
Amikor Párizsba ért, már tudta, hogy a szobrászatnak fogja szentelni életét, arról viszont nem volt elképzelése, miféle műveket készít majd, hiszen látta, hogy a büsztöknek és az aktoknak befellegzett, ötlete azonban nem volt arra vonatkozóan, milyen térformálási lehetőséget használhatna ki. Figyelni kezdte, mit művelnek a többiek.
Elutazott Görögországba, hogy megnézze a kükladikus művészet nagy alkotásait, a tiszta formákat. Érdekelték a Szókratész előtti filozófusok, akik a világot az értelem, az ész révén próbálták magyarázni, és a világegyetemet elemeiben törekedtek megérteni. Részben innen ered, hogy szobrai semmi mást nem jelentenek, mint amit közvetlenül is kiolvashat belőlük a szemlélő: aki tudatlan és közönséges, az a tudatlanságot és az alantasságot látja meg a kompozícióiban, akinek gazdag a lelke, az szellemi gazdagságra lelhet bennük.
Bár hosszú időn át tanulmányozta a középkori épületszobrászatot, Hajdú István kezdettől fogva absztrakt plasztikákat készített, puha formákból összetevődő, tömlőszerűen burjánzó, amőbaszerű alkotásokat.
Szeszélyes alakzatait a legváltozatosabb anyagokból építette fel, a hagyományosnak számító bronz és márvány felhasználása mellett főként alumíniumból öntötte formába elképzeléseit. A környezete hozta ki ezt belőle. Amikor Párizsba érkezett, akkor ért tetőpontjára a látomásos lázadás, a szürrealizmus hulláma, amely néhány év múlva lágy lírába torkollott. Ez az érzékien puha formavilág igézte meg Hajdú Istvánt egy életre. Többek között Hans Arp hatott rá, akit még Budapestről, az akkor épp Bécsben szerkesztett Ma című folyóiratból ismerhetett. No meg a román Brancusi.
Hajdú István művei – térplasztikái és falképei, öntvényei és domborításai – rendkívül kidolgozottak, makulátlanok. A tengeri kagylókra, távoli csillagokra, elsuhanó madarakra emlékeztető alkotásai, ezek kigondoltan tökéletes formái a szépség mementóinak számítottak a fasizmus által fenyegetett 1930–40-es években, de a későbbiekben is.
Az erdélyi művész világhírnévre szert téve, a Francia Becsületrend kitüntetettjeként és a párizsi iskola tagjaként hunyt el 1996. március 25-én Bagneux-ban.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!