„Nekem az a szerencsém, hogy befelé forduló vagyok. De a legfőbb szerencsém, hogy Erdélyben élhettem, a természet körében, valamiféle kimondatlan egyetértésben azzal, ami körülvett. Aztán kijöttem Párizsba, ahol megismertem Brancusit, Arpót, Giacomettit, Bourdelle-t, Picassót, Braque-ot, Bonnard-t, nekik köszönhetem, hogy egységbe foglaltam mindazt, amit éreztem és gondoltam” – nyilatkozta 1976 októberében a kolozsvári Utunk folyóiratnak.
Tordai műterme virágos udvarról nyílt, ahol a nyitott ajtóból édesapja gipszszobra nézett szembe a belépővel döbbenetes élethűséggel. Erőteljes, markáns munkája volt ez a fiatalkori plasztika. Hajdú Istvánt ekkor kedves, lelkes szemű, komoly barna fiúként jellemezték.
Hatodikos volt, amikor utolsó évét élte a tordai magyar gimnázium. Hajdú István ezután asztalosinasnak szegődött. A formálható anyag és a formák szeretete vonzotta öntudatlanul erre a pályára. A második év vége felé történt, hogy a rajzait és néhány plasztikáját meglátta egy általa Emilie-nek nevezett, Párizsban élő skandináv szobrász, aki rokonlátogatásra érkezett Tordára. Ő vette rá István édesapját arra, hogy taníttassa tovább a fiát. Így került az újpesti faipari szakiskolába, ahol három évfolyamot végzett el két év alatt, miközben kétszer is kitüntették mint az intézmény legjobb növendékét.
Útja innen vezetett Párizsba, a Grande Chaumiere Akadémiára, Émile Antoine Bourdelle osztályába, ahol belátta, semmit nem ért a magyarázatokból, alapra van szüksége, ezért kilépett, és beiratkozott az iparművészeti főiskolára, Paul Niclausse-hoz. Mivel nagyon jól haladt, a következő év februárjában felvették Jean Boucher műtermébe
Hogy ki az eszményképem? Aaltren finn szobrász. Csodálatos ember
– válaszolta 1929-es hazalátogatásakor Nagy Rózsának, a kolozsvári Ellenzék című lap riporterének, akinek azt is kifejtette, hogy szerződése van egy amerikai vállalattal, amelynek részére ruhadíszeket tervez, mégis arra vágyik, az a célja, hogy ne díszítőiparosi tevékenységből éljen meg, hanem százszázalékos, modern művészetből.
Gyerekkorában is kapott erre indíttatást. Édesapjának hatalmas könyvtára volt, és szerette a festészetet. Nagybányára járt képeket vásárolni. Ő maga a művészetről ekkor még szinte semmit sem tudott, de természetes módon érdekelte. Egyszer egy teljes napon át gyalogolt, hogy az egyik görögkeleti pópától megszerezzen egy fára festett ikont. A zenét is imádta, sokszor hallgatta a falusi muzsikát.
Amikor Párizsba ért, már tudta, hogy a szobrászatnak fogja szentelni életét, arról viszont nem volt elképzelése, miféle műveket készít majd, hiszen látta, hogy a büsztöknek és az aktoknak befellegzett, ötlete azonban nem volt arra vonatkozóan, milyen térformálási lehetőséget használhatna ki. Figyelni kezdte, mit művelnek a többiek.
Elutazott Görögországba, hogy megnézze a kükladikus művészet nagy alkotásait, a tiszta formákat. Érdekelték a Szókratész előtti filozófusok, akik a világot az értelem, az ész révén próbálták magyarázni, és a világegyetemet elemeiben törekedtek megérteni. Részben innen ered, hogy szobrai semmi mást nem jelentenek, mint amit közvetlenül is kiolvashat belőlük a szemlélő: aki tudatlan és közönséges, az a tudatlanságot és az alantasságot látja meg a kompozícióiban, akinek gazdag a lelke, az szellemi gazdagságra lelhet bennük.
Bár hosszú időn át tanulmányozta a középkori épületszobrászatot, Hajdú István kezdettől fogva absztrakt plasztikákat készített, puha formákból összetevődő, tömlőszerűen burjánzó, amőbaszerű alkotásokat.
Szeszélyes alakzatait a legváltozatosabb anyagokból építette fel, a hagyományosnak számító bronz és márvány felhasználása mellett főként alumíniumból öntötte formába elképzeléseit. A környezete hozta ki ezt belőle. Amikor Párizsba érkezett, akkor ért tetőpontjára a látomásos lázadás, a szürrealizmus hulláma, amely néhány év múlva lágy lírába torkollott. Ez az érzékien puha formavilág igézte meg Hajdú Istvánt egy életre. Többek között Hans Arp hatott rá, akit még Budapestről, az akkor épp Bécsben szerkesztett Ma című folyóiratból ismerhetett. No meg a román Brancusi.
Hajdú István művei – térplasztikái és falképei, öntvényei és domborításai – rendkívül kidolgozottak, makulátlanok. A tengeri kagylókra, távoli csillagokra, elsuhanó madarakra emlékeztető alkotásai, ezek kigondoltan tökéletes formái a szépség mementóinak számítottak a fasizmus által fenyegetett 1930–40-es években, de a későbbiekben is.
Az erdélyi művész világhírnévre szert téve, a Francia Becsületrend kitüntetettjeként és a párizsi iskola tagjaként hunyt el 1996. március 25-én Bagneux-ban.
