A Minden jót, Leo Grande! nem jó vagy rossz film, hanem tanulságos. Olyan, amely után hosszasan tud beszélgetni az ember a partnerével olyan témákról, amelyekről amúgy a hétköznapokban kevés szó esik, de az életünk szerves része.
Ez a film egyébként a legkevésbé szól a szexualitásról, viszont remek párbeszédeknek lehetünk szem- és fültanúi, bár a kamaradráma alaphelyzete az, hogy egy idősödő nő (Emma Thompson) megvásárolja egy szexmunkás férfi szolgáltatásait (Daryl McCormac), akivel aztán egy szállodai szobában találkoznak.
A néző azonnal látja, hogy a férfi a nő fia lehetne, óriási közöttük a korkülönbség. Ebből adódóan az élethelyzetük is más: a férfi még azzal küzd, hogyan szakadhatna el az anyjától, a nő viszont azzal, hogyan engedje el halott férjét.
A kamaradráma alaphelyzete tehát az, hogy találkozik egymással két ember, akiknek semmi közük nincsen egymáshoz, sőt igazán közös témájuk sincsen, ám ennek ellenére, illetve inkább épp ezért még szexuális együttlétet se igazán tudnak felhőtlenül kezdeményezni egymással. Tulajdonképpen lehetne ez egy humoros film is (láttunk már sok ilyet), de szerencsére nem az.
A nő ugyanis pontosan érti és érzi, hogy a purgatóriumban van, mert mélységesen ellentmond minden jó érzésnek és erkölcsnek ez az élethelyzet, amelyet persze ő hozott létre.
A filmből egyébként nem igazán derül ki, miért jut ennyire mélyre, sőt nem is nagyon tudunk meg semmit a két főszereplő múltjáról, az alkotók csak némi felszínes információmorzsával látják el a nézőket. Emma Thompson viszont remekül alakítja korunk teljes értékválságában élő, összezavarodott modern emberét.
Egy olyan hittantanárt, aki nem hisz semmiben, aki elmondása szerint rossz feleség és rossz anya volt.
Azt is megtudjuk, hogy nem engedte meg magának, hogy élvezze az életet, bár azt nem igazán fejtik ki, mit is értenek a szereplők az élet élvezetén. Arra viszont választ kapunk, miért lett olyan nagyon gátlásos a főszereplő nő, hogy teljesen összezavarodottan áll saját vágyaival szemben: kiskamasz korában ugyanis szexuális zaklatás áldozata volt.
A film nemcsak azt mutatja be tehát, hogy fogyasztói társadalmunkban azt hiszi a modern ember, hogy a lelki békét, a párkapcsolati harmóniát vagy a kiegyensúlyozott, harmonikus szexuális életet meg lehet vásárolni, miközben persze látjuk, hogy ez nem lehetséges, hanem azt is bemutatja, hogy egy nőnek ahhoz, hogy szexuális életet éljen, először arra van szüksége, hogy feloldódjon. Vagyis beszélgetésre, figyelemre, törődésre.
A film közvetve, de arra tanítja a nézőt, hogy a kiegyensúlyozott szexuális élet már a reggeli mosolynál kezdődik, és egy kicsit se lehet szexuális életnek nevezni két idegen ember együttlétét egy szállodai szobában. A film keményen bemutatja azt, ami a modern ember legnagyobb problémája, hogy a testi örömöket szét akarja választani a lelki örömöktől és az ember spirituális lététől. Pedig valódi szeretet nélkül nem ér semmit semmilyen testi együttlét sem.
Mindezek mellett arra is rávilágítanak a látottak, hogy hazugságra nem lehet felépíteni egy párkapcsolatot. Ha egy nő nem képes elmondani a férjének, mi teszi boldoggá, akkor nem várhatja el, hogy a férfi kitalálja, és nagyon könnyen megeshet, hogy elmegy mellettük az élet. Sophie Hyde rendezőnő férje, Bryan Mason volt az operatőr és a vágó, akinek kamerája Emma Thompson ráncait a maguk naturális szépségében mutatta be. A színésznő nem szépült meg az operatőr kamerája által, hanem éppen ellenkezőleg, egy végtelenül magányos nőt látunk, aki keresi a helyét az életben a férje és támasza halála után, de nem találja. Magányosan áll szemben az általa teremtett semmivel. Pedig hitoktatóként ismerte a másik utat is. Mi, nézők tudjuk, soha nem késő elindulni rajta.
Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során a Reggeli Kávé kritikus párosa, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a színdarabról.
Borítókép: Jelenet a filmből (Forrás: Fórum Hungary)
