időjárás 1°C Ingrid , Ágota 2023. február 5.
logo

„Süketnek mesélni” – kitekintés a XIX. század eleji írástudatlanságra

Forrás: Magyarságkutató Intézet
2022.09.08. 07:15 2022.09.08. 08:33
„Süketnek mesélni” – kitekintés a XIX. század eleji írástudatlanságra

Szeptember nyolcadika nemcsak Kisboldogasszony ünnepe, hanem – bár a köztudatban ez kevéssé él – 1965 óta az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napja is. Noha az analfabetizmus régiónkban és hazánkban ritka, a funkcionális írástudatlanság bizony létező, az életminőséget sokak számára jelentősen befolyásoló probléma.

Mégis, az átlagember számára természetes, hogy írni-olvasni jól-rosszul, de mindenki tud, és hétköznapi környezetünkben az eligazodás természetes és nélkülözhetetlen eszközei a különböző feliratok; s ugyanígy a közoktatás megléte és kötelező volta (bár ez csak a XX. század utolsó harmadában lett olyan általánossá, amint ma ismerjük).

Mária Terézia 1777-ben kiadott tanügyi rendelkezése, a Ratio educationis teremtette meg a ma már természetesnek vett népoktatás alapfeltételeit: előírta a hatéves kortól való általános tankötelezettséget, a községek iskolaállítási és -fenntartási kötelezettségét, létrehozott tankerületeket és tanfelügyeletet stb. Mélyreható változásokat azonban csak az Eötvös-féle népoktatási törvény (1868. évi XXXVIII. tc.) hozott; a köztes száz évben a népiskolák fennálltak és működtek ugyan, de csekély eredménnyel. Fenntartójuk faluhelyen az egyház volt, így a tanító legtöbbször egyben kántorként is működött; az iskolákra vonatkozó források emiatt leggyakrabban a helyi egyházlátogatási jegyzőkönyvek (visitatio canonica), amelyek paragrafusokkal számozott kérdőpontok alapján rögzítették az adott év állapotait.

Ebbe az időszakba tekintünk bele röviden, először a dunakeszi egyházközség 1825-ös jegyzőkönyve alapján.

Részlet a dunakeszi egyház-látogatási jegyzőkönyvből, 1825-ből. Az iskolával, tanítóval egy részben tárgyalja a sekrestyést, harangozót, sírásót és a bábákat is. Fotó: Magyarságkutató Intézet

Mindenszentek ünnepe előtt a kegyes rendelet felhívására és a tekintetes uradalom megbízásából a szószékről kihirdetik és a szülőknek erősen a lelkére kötik, hogy gyermekeiket Mindenszentek ünnepével az iskolába elküldjék, és így lassan össze is jönnek, ám a tavasz beálltával, amikor elkezdődnek a mezőgazdasági munkák, a nagyobbak lassan elszivárognak, és a kisebbeket is, amint a ludak kiköltik fiókáikat, otthon tartják hogy azokra vigyázzanak, és nem is küldik már őket újra, akármit tegyen is velük az ember. Így hát a húsvéti hitvallásra és szentáldozásra alkalmasan felkészíteni, amint a vizsgára is felkészültebben bocsájtani (melyen az 1824 július 20-án kelt 15899 számú kegyes rendelet szerint az illetékes alesperes úrnak is ott kell lennie) még azelőtt kell őket, hogy szétszóródnának.

Ugyanitt a helyi tanfelügyelő táblázatos jegyzőkönyvében a következőket olvassuk: „Az iskolából kimaradtak, és hova lettek: A nagyobbakat szüleik mezei munkákra fogták, a kisebbek pedig szüleik nemtörődömsége miatt az utcán játszanak.

A helyi igazgató / a körzeti tanfelügyelő megjegyzései” rubrikában pedig a plébános bejegyzése látható: „Amint eljött a tavasz, a nagyobbak, kevéssel később pedig a kisebbek is kimaradtak; és semmilyen figyelmeztetésemmel – noha híveimhez a lehető leggyakrabban nemcsak a templomban, a szószékről, hanem négyszemközt is szóltam – nem tudtam elérni, hogy legalább a kisebbeket (akiknek otthon nyilván semmi hasznát nem vették) elküldjék az iskolába. Vasárnap, 4-én a templomban újból figyelmeztettem a szülőket legszentebb kötelességükre, és biztattam őket – aminek következménye lett, hogy másnap, azaz szeptember 5-én reggel tizenöten, délre huszan jelentek meg az iskolában.” Majd pedig: „A szószékről intézett folytonos sürgetésre végül azért a kisebb gyerekeket így nyáridőben is sikerült becsalogatni, noha csekély számban.

Részlet a dunakeszi tanfelügyelő jegyzőkönyvéből, 1820-as évek. Fotó: Magyarságkutató Intézet

1797-ben a Sopron vármegyei Középpulyán (szintén a plébános szemszögéből) így festett a közművelődés ügye: „Noha jövedelme annyira csekély, hogy a tanító aligha élhet meg belőle státuszához illően, mégis, amennyire tudom, sosem volt betöltetlen a tanítói állás. Ugyanakkor meg kell azt is vallani, hogy ritkán viselte olyan ember, aki a tanító feladatát, kiváltképpen az iskolások oktatása terén, úgy ellátta volna, ahogyan azt kell. Ezt ékesszólóan bizonyítja az a körülmény, hogy itt, Középpulyán, az itt született és okított jobbágyok között, noha jártak iskolába, emberemlékezet óta a jelen időkig sosem volt olyan jobbágy, aki rendesen tudott volna olvasni és írni.

A memoria hominum ad tempus praesens nunquam… Középpulya, 1800 körül: „…emberemlékezet óta a jelen időkig sosem volt…” Fotó: Magyarságkutató Intézet

A lesújtó képet ezután a következőkkel árnyalja: „Ha a régi idők jobbágyainak gyakorlata és szokásai ugyanazok voltak, mint a maiak, akkor ezért a roppant tudatlanságért nemcsak a tanítókat, hanem őket magukat is hibáztatni lehet; a mostaniak eljárása ugyanis az, hogy gyerekeiket, amíg nincsenek még munkák, elküldik az iskolába. A munkák idején viszont vagy jószágaik legeltetését bízzák rájuk, hogy maguk annál szabadabban ráérjenek munkáikra, vagy rászorítják őket, hogy velük együtt dolgozzanak. S eközben, míg a jobbágyok időről időre ezt a gyakorlatot követik, gyerekeik felnőnek, fiatalemberré válnak, s mivel szégyellnek iskolába járni, kimaradnak az iskolából, még mielőtt akár a nyomtatott írást jól olvasnák. Ez a nép körében szokásos gyakorlat senki másnak nem olyan terhes, mint a plébános úrnak; prédikálhat ugyanis ő és hitoktathat akármilyen lelkiismeretesen, fáradozásainak mégis csekély gyümölcsét látja. Írástudatlan embereknek ugyanis, akik a vallási dolgok otthoni tanulmányozására nem hagyatkozhatnak, olyan prédikálni és hittant tanítani, mint süketeknek mesélni.

Ezt, a korszakban mindenhol jellemző mentalitást és állapotot változtatta aztán meg az Eötvös-féle népoktatási törvény egyrészt szigorral, másrészt roppant szervezettséggel és anyagi ráfordításokkal; az I. világháború után pedig Klebelsberg Kunó tanyasi iskolaépítési programja is hozzájárult ahhoz, hogy 1941-ben Magyarországon már kevesebb mint 10 százalék volt az írni-olvasni nem tudók aránya.[4]

A szerző Darvas Mátyás, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pexels)

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.