Utasítsd el, ellenkezz! Sepultura a Barba Negrában

A brazil metállegenda világturnét tart, ennek részeként tette tiszteletét Budapesten. A zenekar tagjainak szavaiból is kiderült, örömmel térnek vissza ide, a közönség pedig minden szóért és minden hangért hálás volt. Max Cavalerát pedig lehet ugyan visszasírni, de felesleges.

A metálosok jó emberek. Minden amerikai filmben a rosszarcú és gonosz antihős általában bőrkabátot visel, a kocsijában pedig zúg a heavy metál. Kevés toposz van ennyire távol a valóságtól. 

A Barba Negra most költözött Csepelre, a Szabadkikötő mellé, állítólag a világ végén van, persze ez sokban függ attól, ki hol lakik, a sziget lakóinak éppenséggel közelebb került a szórakozóhely az otthonukhoz. 

A bemelegítés előtt csendesen-kedvesen beszélgető metálosok lepik el azt a területet, ahol lehet dohányozni. Deres halántékok, ősz szakállak, a pólókon meg rothadó koponyák és fejjel lefelé lógatott holttestek. Megöregedett ez a nemzedék, amely először belekóstolt a fémzenébe. 

Sokan elhozzák a gyerekeiket, hogy láthassák a Sepulturát, no meg azt a Sacred Reich-ot, amely először 1991-ben koncertezett a brazilokkal. Ez harmincegy év. De teljesen mindegy, az előzenekarok ugyanúgy szeretik a Sepulturát, mint a saját zenéjüket, szinte már egy összeszokott házasságról beszélhetünk.

A Sepultura ma pontosan ugyanaz a tökéletes hangzású, nagyon összetett és súlyos zene, mint valaha, 1984-ben volt. Csak kicsit megérett, mint a jó bor. 

Andreas Kisser gitáros láthatóan ma is ugyanúgy élvezi az előadást, mint akkoriban, az „új énekes”, Derrick Green pedig elviszi a hátán az egész koncertet, ha akarja. A régi bandáknál ismerős a helyzet, a régi énekest akkor se tudja letaszítani az új a helyéről, ha fene fenét eszik. 

Az AC/DC-rajongók egy része ma is „új énekesnek” nevezi Brian Johnsont, márpedig 1980 óta hallható smirglis hangja az albumokon és a koncerteken. Derrick Green 1997-ben került a Sepulturába, ez 25 év, Max Cavalera előtte 12 éven keresztül határozta meg az együttes arculatát. Ma is sokan visszasírják a „régi” Sepulturát, teljesen értelmetlenül. 

Ez az együttes Greennel teljes, akinek a death metálhoz is illő, félig hörgős orgánuma időnként pont olyan hátborzongatóan bársonyos tud lenni, mint a legendás Peter Steele-nek a Type O Negative-ból. A koncerten az ígéret szerint időutazást tartanak, visszanyúlnak a régi korongokhoz. Jó ötlet és a közönség is meghálálja. Már az első dal is egy régi választás, Territory, megadja az alaphangot. 

A basszusgitáros, Paulo Jr. az egész koncert alatt szinte egy lépést sem mozdul, ahogy 1984 óta sem tett ilyet, ő a fiatal lázadóból lett ősz hajú mesterré. A dél-amerikai metál jellegzetessége a nagyon meghatározó dob, Eloy Casagrande szinte egy gép, olyan pontos és olyan erővel püföli a bőröket. 

Mindössze 31 éves, akkor született, amikor a zenekar kiadta az Arise albumot, s kétéves volt, amikor a legsikeresebb korong, a Chaos A. D. megjelent. 

Nem vitás, ma is ezek a dalok viszik a prímet, a Refuse, resist, amely a metálos életforma velejét megfogalmazza, igazán lázba hozza a tömeget. A Sepultura a végére, ráadásként, amolyan ajándékképpen összeolvasztja a Ratamahattát és a Rootst, tökéletes lezárásaként az estének.

A parkolóból indulnak haza a családapává szelídült rockerek, akik egész este kólát ittak. De a hamu alatt ott parázslik a lázadás mindnél. Ahogy a Sacred Reich énekese mondta, ha békét akarsz, te legyél a béke, a kedvességet akarsz, te legyél a kedvesség. Igen, a metálosok jó emberek.

Borítókép: Andreas Kisser gitáros a brazil Sepultura zenekar koncertjén a Rockmaraton fesztivál első napján a pécsi Malomvölgyben 2014. július 7-én (Fotó: MTI/Sóki Tamás)