A Papp László Budapest Sportaréna közönsége tegnap is szembesülhetett azzal, hogy a The Cure nem játszik bulizenét. Amit ők előadnak, az meggyőződés, erő, kivezető út a csávából, hitet adó bandukolás. Zenei építményüket a gótikus templomokhoz lehet hasonlítani, amelyek könnyed nagyvonalúsággal törnek az ég felé, miközben gazdagságuk a részletek kidolgozottságában is feltárul.
Ez a zene kézen fog és hazavisz. Illetve egészen pontosan elvisz a forráshoz, ahol aztán a szomjazó lélek felüdülhet.
Négy új számmal állt elő a budapesti koncerten a zenekar, ebből az egyik, az Endsong kitörölhetetlenül bevésődött mindenki tudatába, aki ott volt és hallotta. Ez a dal a végítélet dala, a végső elszámolásé.
Ha valamilyen jelzővel kellene illetni mindazt, amit az Arénában hallott a közönség, akkor azt mondhatnánk, hogy szomorú volt ez a zene. Szomorú, de nem depressziós. Épp csak annyira szomorú, mint az élet.
Sok zeneszámuk hirtelen, minden átmenet nélkül megszakadt.
Ez is hasonlatos az emberi élethez. Ám a The Cure zenéjében van valami magasztos, valami ünnepélyes. És ha hajlandók vagyunk megnyitni a lelkünket, akkor bár a szomorúság nem válik vidámsággá, de harmóniává nemesül. Katarzis lesz belőle, fontos tudás, olyan, ami segít élni.
Az angliai Crawley városából származó zenekar szinte a kezdetektől sajátos utat járt be. Tagjai fekete öltözékükkel, erős sminkjükkel olyan szubkultúrát teremtettek, amitől az alternatív rock, posztpunk és gótikus rockzene uralkodójává váltak, miközben soha nem követték a rocksztárság felé vezető út régi szabályait.
Sajátos zenei vonásuk, a domináns dobszólamaik és dallamos basszusaik, a már-már irodalmi mélységű szövegeikben érezhető lírai szomorúság utánozhatatlanná tette őket.
A budapesti koncerten Robert Smith szerzőtársa, Simon Gallup basszusgitáros folyamatosan visszatért az énekes mellé a legfontosabb pillanatokban, majd néha magasba emelte piros basszusgitárját, és továbbvitte a dallamot, míg a billentyűn Roger O’Donnel mellett Perry Bamonte (aki mindenen is játszott) és Reeves Gabriels nagyszerűen alkalmazkodott a hangzáshoz és intuitív módon követte társait Jason Cooper mellett, aki dobszólóival az este egyik főszereplője volt.
Az első perctől az utolsóig meghatározó volt a dob. Mintha az emberiség szívverését hallottuk volna különböző variációkban. A már említett Endsong című dalukon kívül új szerzemény volt még az Alone, amelyet úgy adtak elő, hogy a Földet vetítették a háttérben a világmindenség nézőpontjából.
Míg az Endsongban vörösen izzott a bolygó, addig ebben a dalban a világmindenség hideg kék magányában láthattuk. Az And Nothing is Forever című harmadik új daluk is filozofikus volt, az emberi lét abszurditására mutatott rá, a negyedik új szám, az I Can Never Say Goodbye pedig egy olyan dallammal kezdődött, amely a gyermekkort juttatta eszünkbe, miközben a háttérben egy körhintát láttunk nagyon-nagyon lassan forogni. A kivetített körhintás kép olyan nosztalgikus hangulatot teremtett, aminek a körforgásából nehezen lehetett kiszállni. Az idő a gyermekkorban még éppen megfelelő tempóban haladt. Vagyis lassan. A felnőttlét gyorsított fel mindent körülöttünk elviselhetetlenül, és ebbe a felgyorsult őrületbe belehal az ember, ha nem lesz képes újra lassítani élettempóján.
Az este fináléját viszont már nem a melankolikus hangulat jellemezte. Előkerültek a kultikus dalok is, mint a Friday I’m In Love vagy a Boys Don’t Cry.
Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy sok The Cure-rajongó éppen hogy a slágerré gyúrt zenéiket nem igazán kedveli, és ha az Endsonggal vége lett volna a koncertnek, a nézők a katarzis utáni harmóniában térhettek volna haza.
