A Hétköznapi kudarcok egy parttalan film. Temérdek különálló jelenetet látunk, amelyeket nagyon erőltetetten kapcsol össze Cristina Grosan.
Pedig a Hétköznapi kudarcok minőségi műnek indul. A első harmadában egy idősebb, nyugdíj előtt álló nőt látunk, akit mindjárt két csapás is ér. Az egyik, hogy kirúgják a munkahelyéről, a másik, hogy megözvegyül. A kirúgást még csak-csak el lehet viselni, ha az ember mellett ott áll a párja, akire támaszkodhat a bajban. Ám ha egy nő elveszíti azt az embert, akit a világon a legjobban szeretett, nem lesz, aki támaszt nyújt neki. Ilyenkor az ember a lét perifériájára kerül, ezt az állapotot mutatja be a film első harmada egészen megkapó módon. Egy életerős nőt látunk, aki légüres térben mozog.
Győri Márk, a magyar–cseh–szlovák–olasz koprodukcióban készült film operatőre akkor fényképezi a legérdekesebb képeket, amikor azt kutatja kamerájával, mi rejtőzik a női lelkek mélyén.
Amikor a három színésznő arcán megpihen a kamera, amikor legbensőbb gondolatait kezdi fürkészni, akkor egy figyelemre méltó alkotás kezd a nézők szeme előtt kibontakozni. Amikor viszont jönnek a világvége távoli képei, nemcsak a film ritmusa zökken ki minden egyes alkalommal, de a nézők koncentrált figyelmét is elvesztik az alkotók. Érthetetlen, hogy miért kell egy izgalmasnak ígérkező női drámát egy másodvonalbeli science fiction filmre emlékeztető dramaturgiai megoldásokkal elrontani. Valószínűleg az alkotók nem bíztak karaktereikben, pedig a jól elmesélt emberi történetek mindig a legsikeresebb alkotások.
A Hétköznapi kudarcok három nő történetéről szól.
A már említett nyugdíj előtt álló özvegyasszony történetével keresztezi egy kamasz lány sztoriját, aki nemcsak a kortársaival, nemcsak a szüleivel nincsen egy hullámhosszon, de még a bolti eladóval se igazán képes megértetni magát. A kamaszok mindennapi életérzései közé tartozik a magány, és ez szépen párhuzamba állítható azzal, hogy az ember élete alkonyán ugyanezt a magányt éli meg, amikor megözvegyül. Olyan ez, mintha a párkapcsolatot az élettől ajándékba kapnánk, bár az is igaz, hogy korunk modern embere sokszor nem tud mit kezdeni ezzel az ajándékkal. Erről szól a harmadik történet, amelyben egy középkorú nő egyedül neveli gyermekét, egyedül küzd meg azzal, hogy erős és önfegyelmet sugárzó apakép hiányában a kisfiú agresszíven viselkedik kortársaival. A középkorú nőnek azzal kell szembenéznie, hogy gyermeke aszociális viselkedésének ő az oka.
A két nő és a kamasz lány története, bár nagyon különbözőnek tűnik, abban mégis teljesen azonos, hogy mindhárman rosszul élik meg a magányt. Mindhárman elmenekülnek szűkebb környezetükből, hátha történik valami, ami változtat azon a tévelygésen, ami az alvajáráshoz hasonlatos. Érdekes, hogy mindhárom nő a férfi hiányát szenvedi: a kamasz lány barátaival a fiúkkal való szerelmi viszonyokat boncolgatja, a gyermekét egyedül nevelő anya élete teljesen szétesik a férje nélkül, a megözvegyült nő pedig konkrétan úgy érzi magát, mintha eljött volna a világvége.
A film egyik kulcsjelenete a harmincas éveiben járó menedzser nő érzéketlen közönyét, vagy másként szólva álérzékenységet imitáló „műsorát” mutatja be, amint együttérzés nélkül rúgja ki idősebb kollégáját. Ha van a filmnek maradandó pillanata, akkor ez az.
Pontosan látjuk lelki szemeinkkel, ahogy a közösségi médiák virtuális világának szomorú fejű ikonját a beszélgetés végére szimbolikusan kirakva vágtat tovább az élet-halál küzdelmén az internet korának harcos generációja, aki viszont már nem éli meg a magányt, mert alacsony érzelmi intelligenciával nem is lehet. Aki nem tud szeretni, az a szeretet hiányától sem tud szenvedni. Az a magánnyal sem tud mit kezdeni, mert nem lájkolható.
Borítókép: Jelenet a filmből (Forrás: Vertigo Média Kft.)
