Bandiai hadsereg a múltból

Militáns szellemű kiskölyök voltam. Talán az akkoriban divatos háborús filmek ágyaztak meg a katonás fantáziáknak, de az is lehet, hogy kisebb testvér gyanánt úgy hittem, egy saját hadsereg az oldalamra billentené a családi erőviszonyokat. Akár így, akár úgy, amikor az iskolában fogalmazást kellett írni valamelyik osztálytársunkról, azzal a megkötéssel, hogy csak a szöveg alapján legyen felismerhető a modell, rólam azt írta a padtársam: „erős hadseregével földrajz- és történelematlasza nagy részét már meghódította”. Mondanom sem kell, mindenki tudta, hogy Bandia királyáról van szó. Hogy mit kell tudni Bandiáról és hogy miképpen lettem én a királya, azt mindjárt elmesélem, előbb azonban hadd mondjam el: különleges játékkatona-kiállításon jártam a minap. Nézzék meg önök is! Fantasztikus emlékeket fog felidézni.

A közelmúltban nyílt meg a Budapest Történeti Múzeumban a Kádár (játék)katonái című kiállítás, amely óriási panorámát kínál arról, miféle hadseregek masíroztak a huszadik század második felében a gyerekszobákban. A hivatalos ismertető szerint 

a kiállítás célkitűzése, hogy bemutassa, hogyan tükröződtek az eltérő társadalmi, politikai, kulturális viszonyok a játékfigurákon. 

Miről és hogyan készültek, illetve nem készültek játékfigurák Magyarországon és szerte a világon? Hogyan nyomult be a valóság a játéktankok és katonák világába? Voltak-e nemzeti különbségek a mesebeli lovagvilágokban vagy az akkoriban nagyon divatos western ihlette játékokban? Mindezt több mint 400 négyzetméteren, ezernyi játék bemutatásán keresztül” igyekszik elmondani a látogatóknak a múzeum.
De a valóságban nem ennyire didaktikus a tárlat. Inkább élményeket kínál, gyermekkori emlékeket hív elő, és főleg azokra a kérdésekre ad választ, amiket már tízéves korunkban szerettünk volna feltenni, de nem volt kinek: Kik készítik ezeket a játékokat? Milyen minták alapján? Miért pont ilyeneket, és miért nem másmilyeneket? Mindezekre olyan választ kínál, amit gyermekkorunkban talán meg sem értettünk volna, és most is meglepődve mélázunk felette.

Kiderül ugyanis, hogy a játékipar propagandisztikus szerepét azon nyomban felismerte a hatalom, ahogy a tömegek megjelentek a történelem látóterében. Természetesen minden hatalom arra vágyott, hogy jó alattvalót neveljen a gyerekekből. E célt pedig nemcsak az iskola, de a játékgyártás is kiszolgálta. Persze 

minél teljesebb volt a hatalom ereje, annál határozottabban fogalmazta meg igényeit a gyermeki lelkekkel kapcsolatban.

A kiállítás kitér arra is, hogy a katonás nevelés lehetőségeit miképpen aknázta ki a Harmadik Birodalom, és hogyan élt tovább a totalitárius hagyomány a háború után a szocialista tábor országaiban. Nem kell különösebben megerőltetnünk asszociációs készségeinket ahhoz, hogy felismerjük az ideológiai nevelés szándékát ezekben az apró műanyagfigurákban.
Persze a szándék és a megvalósulás gyakran nem fedte egymást. Esetemben például – az akkori szóhasználat szerint – kimondottan ­reakciós szellemet szabadított a szocialista osztályközösségre a játékipar. Kezdetben persze sok egyéb játékom mellett csak néhány marék katonával rendelkeztem, de a lassan gyarapodó katonai erő birtokában előbb puccsot hajtottam végre a gyerekszobában, majd királlyá nyilvánítottam magam, ezzel párhuzamosan pedig kikiáltottam a becenevemből képzett Bandia Szabadállamot, amely természetesen a legnemesebb monarchikus hagyományokhoz ragaszkodott, egyúttal a szigorú militarizmus talaján állt.
Ettől kezdve úgy gyűjtöttem a katonákat, mint a porosz I. Frigyes Vilmos a langaléta legényeket, hogy kétméteres monstrumokból álló, nevezetes óriásgárdájának mindig legyen utánpótlása. Zsebpénzemből műanyag figurákat vásároltam, amikor anyám elvitt Krakkóba, szuvenírként ­Napóleon Grande Armée-jának tucatnyi gránátosát hoztam magammal, erősen összefonódott ugyanis a lengyel szabadságeszme és a bonapartista romantika, Párizsból viszont burnuszba bújt arab harcosokat importáltam. Gondolom az algériai gyarmatbirodalom emlékét tartotta így életben a francia játékipar. Egyik barátom apja Moszkvából hozott alumíniumból gyártott vöröskatonákat, amelyeket én tekintélyes mennyiségű kártyanaptárért cseréltem, de az NDK-ból érkezett cowboyokat és indiánokat semmiért nem cseréltem volna el. Nemcsak a németeknél tomboltak akkoriban regényes westernfantáziák, hanem nálunk is. 

A kiállításon korabeli filmplakátok mellett egy egész termet kaptak a vadnyugati játékfigurák.

Természetesen nemcsak én gyűjtöttem a műanyag katonákat, hanem mások is. Ráadásul ezek a mások, akiket, magunk között szólva most igencsak irigylek, nem is hagyták abba a gyűjtést. Míg én egy szép napon ünnepélyesen lemondtam királyi és hadseregparancsnoki címemről, összepakoltam milíciáimat egy kartondobozba, és úgy döntöttem, kinőttem a gyermekkorból, addig mások kényelmesebb átmenetet teremtettek maguknak a felnőttkor felé. Szublimálták ­rajongásaik tárgyait, és a játékból gyűjtői szenvedély lett. Nekik köszönhetjük a Kádár (játék)katonái tárlatot, tőlük származik az anyag nagy része és legizgalmasabb tárgyai. Lenyűgöző, hogy van gyűjtő, aki a hazai fröccsöntő kisiparosok munkái mögött felismerte az összefüggést: külföldi játékokat másolnak a maszekok, és megkereste a Magyarországon forgalmazott katona eredetijét. Most itt láthatjuk ezt is, azt is. 

A kurátorok pedig – akik novemberben többször is tartanak majd tárlatvezetést – hozzákutatták, hogy a kádári hatalom inkább eltűrte a külföldi filmekhez készült merchandiserek forgalmazását, mint azt a lehetőséget, hogy a magyar kisdobosok és úttörők Horthy-bakákkal, negyvennyolcas huszárokkal, végvári vitézekkel, netán honfoglaló harcosokkal játsszanak… 

Pedig ha tudták volna, mi megy a gyermekszobákban, lehet, hogy azt sem tűrik el.

Borítókép: Jelenet a kiállításból (Forrás: BTM)