– Tizenhárom darabot számoltam, amiben játszik a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatában. Nem nehéz ennyi szerepben helytállni?
– Nem minden előadás van most repertoáron. Néhány közülük szunnyad, néhányat a közeljövőben felújítunk. Ez a munkánk. Ha már olyan szerencsés és kivételes helyzetben vagyok, hogy ennyire sok és színes feladatot bíznak rám, nincs más dolgom, mint tőlem telhetően jól végezni. Ez állandóan változó periódus a színész életében. Nincs mindig így, nem is lesz, és ez így van rendben.
– Melyik a legkedvesebb szerepe?
– Mindegyiket szeretem. Ha nem azonnal, hát idővel megszerettük egymást. Pár évvel ezelőtt a Sirály Ninája volt az első nagy találkozásom szereppel, 23 évesen kaptuk egymást. Nina Zarecsnaja akkor és azóta is az első három felvonásban 19 éves. Egyre nő köztünk a távolság. Azóta voltam Lady Macbeth is, Márta Viripajev Részegek-jéből, Walburga Hauptmann A patkányok-jából. Lindéné, Elvstedné Ibsenből. Vagy ott van a Piros fű előadásunkból Lil, Fehér Balázs Benő rendezésében, amit tavaly ősszel mutattunk be. Nagyon sikeres előadás, nehéz rá jegyet kapni. A főszereplő, Wolf épít egy időgépet (tudatos vagy tudatalatti mechanizmus). Valami megtört, elveszett, elromlott benne, a párkapcsolatában és – idővel már kényszeresen – vissza akar merülni minden emlékébe, amikor az élet, a szerelem és a párkapcsolat még az áhított boldogságot jelentette. Nőként, társként óriási próbatételek az ilyen nehéz időszakok. Számomra ez egy nagyon rezonáló, fontos szerep. Szép munkafolyamat volt. De játszhatok vígjátékban is, amiért külön hálás vagyok. A doktor úr és az Egy római tragédia című előadásainkra gondolok Keresztes Attila rendezésében, amelyekben játszani mindahányszor igazi, eszeveszett bolondulás. Ennek a két előadásnak a szerkezete és jellege különböző módon ugyan, de megengedi a színésznek, hogy olykor igazán azt csináljon, amit akar. Kevés ennél felszabadítóbb dologgal találkoztam színpadon.
– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy színész lesz?
– Soha. Zárkózott, visszahúzódó, introvertált kamasz voltam. Én nem tudtam négyévesen, hogy belőlem bizony színésznő lesz. Most így tekintek vissza magamra. Színművészetire felvételizni sem az én ötletem volt. Sok verset mondtam és tanultam meg. Esténként sorra végigmondtam őket, kísérleteztem az értelmezéssel, és az azok közti különbségekkel, új jelentéseket fedeztem fel, ez jó volt. Úgy éreztem, minden este feltalálom a spanyol viaszt. Valahogy innen keveredtem a felvételire. Borzasztó volt, nem is vettek fel. Bábszakra is alig. Az élet, a folyamatosan csillogó szerencsém hozta úgy, hogy mégis színházban kaptam munkát. És azóta is egy igazán kivételes társulat tagja lehetek, itt ismertem meg a legjobb barátaimat, bizonyos módon itt nőttem fel. Jó itt.
– Filmben láttuk most főszereplőként. Ez az első filmje?
– Korábban Nemes Jeles László Napszállta című filmjében játszhattam ápolónőt, ami igazán nagy élmény volt. Három forgatási nap, sok-sok leskelődés, próbáltam „lopni” magamnak valamit. Óriási apparátus, rengeteg ember, tehetség és figyelem szorul ilyenkor össze. Ezt nagyon jó volt látni, érezni. Azóta sem tettem semmit, hogy a filmszakmában valamiféle helyet készítsek magamnak. Nem küldök videókat, fotókat, nem készült rólam showreel, portfólió. Butaság, tudom.