A megnyitón Aknai Katalin művészettörténész megjegyezte: a templomtérben mintha összemenne a néző, ezáltal intimebbé válik a tér, ahol a falat életsziporkák borítják, amelyek az életművet alkotják.
– A fehér falak mint tárgylemezek szerepelnek, és mi nagyítólencsén keresztül nézhetünk az életműre, amelyik sem eldugva,
sem kiállítva nem volt egy bizonyos időszakon kívül, mondhatni, levitál a művészettörténet senkiföldjén
– fogalmazott Aknai Katalin, hozzáfűzve: előkerült film, fotó, magánélet, közélet, történelem, a Kádár-kor megannyi süppedék emléke.
„A képei kapcsán újra és újra felcsattanó szakmai szóváltások arra utalnak, hogy az ötvenes évektől a kétezres évekig ívelő, takarásban lévő pálya rálátásra és összegzésre vár” – olvasható a kiállítás kurátora, B. Nagy Anikó bevezetőjében, ahol így ír a művészről: „Mácsai István nemcsak festő volt, hanem jelentős amatőr filmes és fényképész is. A hagyatékban fennmaradt sokezernyi fotó, a többtucatnyi nyolc milliméteres filmes szekvencia az egy életen át, változó intenzitással írt naplók kötegeivel meggyőző és árnyalatgazdag hálózatot alkot, amelyben a fotós, mozgóképes, festészeti és szöveges alakzatok egymásra vetítése a kutató számára a fókusz- és horizontváltás lehetőségét kínálja. A képi és írásos formák ebben a megközelítésben nem a festményekre vonatkozó kutatási támpontok, hanem autonóm reprezentációk egymásba mozduló lenyomatai, egy mániákus nézés szövegképei, amelyek új átjárásokat nyitnak mind az oeuvre-ben, mind a korszakról való tudásunkban.”
