A Sartre–Beauvoir-mítosz színe és fonákja címen került a boltokba egy vékony, olvasmányos, ám annál tartalmasabb kötet.
– Különös – mutat rá a Magyar Miklós –, hogy
sem Sartre-ról, sem Beauvoir-ról nem jelent meg monográfia magyar nyelven, miközben mindkét író-filozófus a közéleti viták középpontjában van, a franciák a XX. század legjelentősebb filozófusának gondolják Sartre-t, élettársa pedig a modern amerikai feminizmus számára vált ikonikus alakká.
Persze tegyük hozzá, a két alkotó csak a közelmúltban lett felkapott. A hetvenes évek végétől nagyjából a kétezres évek végéig, jó húsz, harminc esztendőn keresztül alig-alig emlegették őket. Egy nemzedék nőtt fel úgy, hogy semmit nem jelentett neki a különös páros.
Bezzeg korábban. Bezzeg a XX. század derekán… Talán egyetlen napilapot sem lehetett úgy kinyitni, hogy ne került volna szóba valamelyikük. Sartre Az undorral robbant be a francia irodalomba, óriási hatása volt nagy összegző művének, A lét és a semmi című filozófiai kötetnek, aztán drámáinak, regényeinek, kisregényeinek, esszéköteteinek, de legfőképpen publicisztikáinak volt felkavaró hatása. Mindenki olvasott Sartre-ot.
Annyira közismert és annyira népszerű volt, hogy még az sem ártott neki, amikor megvádolták a nácikkal való együttműködéssel
– meséli a szerző. – Felrótták neki, hogy a megszállás alatt az egyik drámáját bemutatták Párizsban, miközben a francia értelmiség semmiféle aktivitásra nem volt hajlandó a Vichy-rezsim idején. De Gaulle azonban lesöpörte a vádakat az asztalról: egy Voltaire-t nem lehet bebörtönözni, mondta állítólag.
Hasonlóan kétes De Beauvoir magatartása. Ő rádióműsort vezetett a Vichy-rendszer alatt. Persze utólag mindketten azt mondták, hogy ellenállók voltak…
Ugyancsak izgalmas, ahogy a kommunista rendszerhez viszonyultak. Sartre részt vett egy Szovjetunióba szervezett propagandalátogatáson
– más neves írók, André Gide, sőt Illyés Gyula és Nagy Lajos is elfogadott ilyen meghívást –, és írótársaival szemben arra jutott, hogy a kommunizmus nagyon is rendben lévő dolog. Dicsérte a rendszert, növekvőnek látta a proletárok életszínvonalát, s noha később Sztálintól elhatárolódott, az ötvenes–hatvanas években a maoizmusért lelkesedett.
– Én azt hiszem, arról álmodott, hogy a maga filozófiáját valahogy összekapcsolja a marxizmussal – magyarázza a szerző. – Mintha azt képzelte volna, hogy a XIX. századi „dialektikus és történelmi materializmusnak” természetes folytatása lehetne a sartre-i egzisztencializmus. Meglepő, hogy nem ismerte föl, mennyire más alapokon áll ez a két felfogás, de még meglepőbb, mennyire nem volt tisztában a kommunista rezsimek természetével, amelyekben egy ilyen „filozófiai fejlődés” elképzelhetetlen volt.
A filozófiatörténet igazi fricskája, hogy miközben Sartre ambíciója a maga eredeti formájában nem válhatott valóra, korunkban ő is, élettársa is a baloldali mozgalmak legerősebben hivatkozott szerzői. A woke ideológia legfontosabb tétele olyan, mintha egyenesen A lét és a semmi című kötetből származna.
– Sartre azt írja – lapozza föl most megjelent könyvét Magyar Miklós –, hogy az ember önmagát teremti. „Az egzisztencialista szemlélet szerinti ember kezdetben semmi: ez az oka, hogy nem definiálható. Csak később válik azzá, és olyan lesz, amilyenné önmagát alakítja. […]
Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi”
– olvassa a kulcsmondatokat.
Hasonló a helyzet Simone de Beauvoirral. A modern feminizmus elképzelhetetlen volna A második nem című kötete nélkül, amelyből úgy nőtt ki a genderelmélet, hogy nem kellett erőszakot tenni emberképén.
Magyar Miklós azonban fontosnak tartja azt is, hogy rámutasson a két szerző erényeire. Filozófiájuk egy egész nemzedék számára volt irányadó, illetve tömegek létélményét önti szavakba. Írói teljesítményük vitán felül áll. Könyveik remekül megírt, élvezetes olvasmányok. Erkölcseik azonban… Hát, mondjuk úgy, erőteljesen képviselték a XX. század második felének szexuális szabadosságát, cinikus érdekelvűségét. Nem akarok arról írni,
hogyan rontottak meg fiatal lányokat, hogyan tett erőszakot De Beauvoir azon, aki nem akart engedni leszbikus vágyainak,
hogyan passzolta át elszédített partnernőit Sartre-nak, aki persze ugyancsak gátlástalanul használta csinos partnere hódításait, elég, ha elmondom, mit szólt Nelson Algren, amikor az asszony elkezdte publikálni amerikai szerelmük történetét. Algren felismerte önmagát De Beauvoir Mandarinok című regényében. Amikor pedig A körülmények hatalma angol nyelven is megjelent, és ott is szerepelt, azt nyilatkozta, hogy egy filozófusnál még a prostituáltakat kiszolgáltató strici is becsületesebb. Majd minden kapcsolatot megszakított a nővel.
De mindezt inkább olvassák el Magyar Miklós könyvében, amelynek nyilvános bemutatója január 11-én lesz az Írók Boltjában.
Borítókép: Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir Rónában 1956-ban (Forrás: Europress/AFP)
