Merici Angéla (1474–1540) arra szánta az életét, végül arra alapított szerzetet, hogy a társadalom jó keresztény anyákban bővelkedjék. Az 1535-ben megalapított Szent Orsolya Társasághoz huszonnyolcan csatlakoztak, de csak tizenketten éltek vele egy fedél alatt, a többiek családjuk körében maradtak, de imádkozni összejöttek. Szabályzatuk a szentmisén való mindennapi részvételre buzdított. Plébániákon vagy iskolákban dolgoztak, s főleg azokkal törődtek, akikkel más nem. Szegény gyermekeket tanítottak, betegeket gondoztak, szegényeket látogattak.
Sokakat megbotránkoztatott, hogy a betegeket megáldoztatták, de már az is több mint meglepő volt a kortársaknak, hogy kolostoron kívül éltek szerzetesi módon.
Az értetlenkedés ellenére a társaság fejlődött: amikor Angéla az alapítás után öt évvel meghalt, a közösségnek már több mint száz tagja volt.
A 16. század az egyháztörténelemnek nem a legdicsőségesebb időszaka. A reneszánsz idők visszásságaira, illetve a reformációra egyesek a régi, hagyományos formákhoz való merev ragaszkodással válaszoltak. Szemükben a kolostoron kívül élő, megkülönböztető viselet nélküli nő nem szerzetes. Pedig Angéla követői az evangéliumi tanácsok (tisztaság, szegénység, engedelmesség) szellemében életek, és azt tették, amire az adott korban a legnagyobb szükség volt. A fényűzés és az erkölcsi züllés korszakában a szegényekből, ma talán így mondanánk, a proletárokból polgárokat neveltek. Törekvésüket sokan nem nézték jószemmel, már az is hat évbe tellett, amíg az illetékes püspök jóváhagyta a szabályzatukat. Angéla akkor már nem élt.
A Szent Orsolya Társaság nemcsak azért volt újszerű, mert tagjai a világban maradtak, hanem azért is, mert előírásaik arra ösztönöztek, hogy mindenhol a helyi viszonyoknak megfelelően tevékenykedjenek. Ezáltal egy laza, rendkívül rugalmas közösség jött létre. Idővel az egységesedés is elkezdődött, Merici Angéla tizenkét fejezetből álló szabályzatát III. Pál pápa 1544-ben azzal hagyta jóvá, hogy a nővérek fekete ruhát, fehér fátylat és földig érő övet viseljenek. Az orsolyiták és a jezsuiták között szoros kapcsolat alakult ki, gyóntatóik többnyire jezsuiták voltak és sokan mintegy a jezsuiták női ágának tekintették őket. Épp jezsuita tanácsra döntöttek úgy, hogy intézményük szabályos, fogadalmas, klazúrás kolostor legyen. Ehhez 1612-ben kapták meg V. Pál pápa jóváhagyását. A kolostori zártság viszont csak a közös imára terjedt ki, napközben továbbra is tették a dolgukat, ami elsősorban a tanítás volt. Alapítójuk oltárra emelését még Borromei Szent Károly megindította, de boldoggá csak 1768-ban avatta XIII. Kelemen, szentté pedig 1807-ben VII. Pius.
Az orsolyiták Magyarországon is elterjedtek.
Első házuk Pozsonyban volt (1676), majd Kassa, Varasd, Nagyszombat, Győr, Nagyszeben, Sopron, Nagyvárad következtek. Mint tanítórend, II. József alatt is megmaradhattak, de újabb házaik már csak a XX. században jöttek létre: Dombóvár, Kisvárda, Bácsa, Eger, végül Budapest.
Bár ma is hatna Merici Szent Angéla lelkisége a társadalmunkra.
Eszményképe a vértanúk példáján erősödő radikális Krisztus-követés. Ezért választotta a társaság védőszentjének Szent Orsolyát. Lelki végrendeletében, amelyet halála előtt diktált, meghagyta, hogy rendtagokat az Isten iránti szeretet vezesse, és az emberek üdvözülésén munkálkodjanak. Modern szent volt. Azt akarta, hogy a tanulókat szelíd és jóságos kézzel, nem parancsolgatva vezessék, a gyengékbe és bátortalanokba bátorságot öntsenek, mindenkinek a példájukkal prédikáljanak, és hirdessék a nagy örömet, ami ott fenn vár rájuk. Ünnepe halála napján, január 27-én van.
Borítókép: Merici Szent Angéla szobra Észak-Olaszországban (Fotó: 123RF)
