Pajták, csűrök új élete

A Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola konferenciát szervezett A pajtától a múzeumig címmel a hagyományos mezőgazdasági épületek közösségi térként való hasznosításáról január 17-én Kápolnásnyéken, a Liszt Művészházban. A tanácskozás előadói nem álltak meg az elméletnél, hanem számos megvalósult példát is bemutattak.

Fotó: Teknos

A rendezvény L. Simon Lászlónak, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának felvetésével vette kezdetét, aki a fenntartható közösségi tér ideáját a reális tapasztalattal, a villanyszámlával vetette össze, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a szolgáltató árképzési módja nincs összhangban a magyar állam politikájával, és nem magyarázható sem az orosz–ukrán háborúval, sem az Európai Unió szén-dioxid-kibocsátást csökkentő törekvésével. A továbbiakban L. Simon azt elemezte, hogy szükség van-e új kulturális-közösségi terek létrehozására. A Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola rendezvényszervező tevékenységének tapasztalatából és a Velencei-tó régiójának civil kezdeményezéseiből is látszik, hogy közösségi kulturális élményekre van igény és szellemi kapacitás, és ez a régi gazdasági épületek felújítását is maga után vonja. Új kulturális terekre tehát szükség van, ám ezzel egyidejűleg érdemes a régiek elengedését megfontolni. Hiszen változnak az igények és az, hogy a kultúra milyen infrastruktúrán át érhető el, gondoljunk csak a könyvek digitális hozzáférhetőségére vagy arra, hogy a mozizáshoz ma már nincs szükség mozira. A gondolatmenet egyik tanulsága, hogy az államtól érkező támogatást azoknak volna érdemes adni, akik ténylegesen értéket teremtenek és kulturális élményt nyújtanak a közönségnek. Ebbe beletartoznak azok a kezdeményezések, melyek során régi gazdasági épületeket újítanak fel közösségi funkció ellátására. 

L. Simon László, tágabb összefüggésbe helyezve a funkciójavesztett épületek megőrzésének kérdését, arra is felhívta a figyelmet, hogy két évtizeden belül szembe kell majd néznünk azzal is, mit kezdjünk elhagyott szakrális tereinkkel. Ezzel a kérdéssel egyszer már szembesültünk, amikor a magyar zsidóság szakrális terei árván maradtak a holokauszt miatt, és Nyugat-Európában már most nem ritka, hogy felszentelt templomok étteremként, szállásként működnek.

Szerencsére a templomok világi hasznosítása hazánkban még inkább csak kuriózum. Rodics Eszter, a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola elnöke bemutatta, hogy a népfőiskola munkájában az épített örökség megőrzése és a közösségépítés hogyan kapcsolódik össze. Számos műemlék épület felújítását, használatbavételét elvégezték, és bár ezek nem mondhatók nagy helyszínnek, mégis 2019–2022 között 122 603 látogatót fogadtak be a rendezvényeken, ami ebben a térségben szép eredménynek mondható.

Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum főigazgatója előadásában gyakorlatias szempontokat sorakoztatott fel, hogyan érdemes a parasztudvar építészeti képét teljessé tevő gazdasági épületeket hasznosítani néprajzi kiállításokra úgy, hogy a bemutatás hiteles legyen, a kiállított tárgyak állaga ne romoljon, és a gazdasági épület még egyéb, közösségi funkcióra is alkalmas legyen. Egy vetítővé alakított istállóban például jól megfér egy fotókiállítás.

Csapláros Andrea, a Savaria Múzeum igazgatója, a Vidéki Múzeumok Szövetségének elnöke és Kmellár Viktória (néprajzos-muzeológus, Magyarországi Tájházak Központi Igazgatósága, vasi skanzen) előadásaiban arról hallhattunk, hogy a hagyományos gazdasági épületek egy skanzen életében hogyan tudják segíteni a múzeum funkcióbővülését. A Savaria Múzeum ennek előmozdítására működteti az Eurevita Pannonia és Tündérkert projektjeit. Előbbi keretében kihalóban lévő mesterségeket élesztenek fel üzleti alapon, utóbbi pedig régi fajta gyümölcsfák telepítését, termésük hasznosítását foglalja magában.

Juhász Erika, a Nemzeti Művelődési Intézet szakmafejlesztési igazgatója az intézmények, közösségi terek és szakemberek viszonyát elemezte sokatmondó statisztikai adatokat közreadva. Ezekből kiderült, hogy bár országunk közművelődési intézményekkel jól ellátott, és a szakemberképzés is fejlődött az elmúlt években, még mindig kevés a szakember.

Rodics Gergely, az Agri-Cultura-Natura-Transylvaniae Egyesület elnöke örökségvédelemben jártas szakember, maga is pajtatulajdonos. Ez irányú munkájának egyik gyümölcse az Esztány Győző építésszel közösen kiadott Csűrjeink újrahasznosítása című könyv, mely kitűnő ötletadó azoknak, akik csűrátalakításba kezdenek. Az egyesület pedig most indítja a Creative Europe programjához csatlakozva azt a projektjét, amely mezőgazdasági épületek kulturális funkcióra való zöld átalakítását tűzi ki célul művészek és építészek bevonásával. A nemzetközi munkában a Landschaftspflegeverb egyesülettel és a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskolával közösen vesznek részt.

Horváth László, a Fonó Budai Zeneház igazgatója előadásával alátámasztotta, hogy valóban életképesek a pajták (más vidéken: csűrök) mint kulturális, közösségi terek. A PajtaKult mozgalom megmutatta, hogy egy jó vidéki pajtával és hozzáadott értékkel, melyet a művészek jelentenek, garantált a telt ház és a siker. Ráadásul a pajta egy rezsicsökkentett tér, két hatvanas izzóval üzemel. A PajtaKult keretében folyamatosan kutatnak fel felújítandó mezőgazdasági épületeket.

Tóth Jánosnak, a Hagyományok Háza hálózatvezetőjének előadásából kiderült, hogy a pajták eredeti funkciójához is hozzátartozott az, hogy közösségi térként használták őket, hiszen taposóbált, szabad bált, kalákatáncot, farsangi bált rendeztek az épületekben. A pajták mai kulturális élete tehát a pajták szerves fejlődésének része, nem is funkcióváltás, hanem funkcióeltolódás.

Délután kerekasztal-beszélgetést hallgathattunk az Örökség Kultúrpolitikai Intézet szervezésében Hagyomány, örökség, közösség – mit jelent mindez a gyakorlatban és a 21. században? címmel. A résztvevők Sebő Ferenc, Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, népzenekutató és építészmérnök, Liber Endre népzenész, a Hangvető alapítója, a Halmos Béla Kollégium vezetője, Rodics Gergely térségfejlesztési szakmérnök, tájgazdálkodási szakember, csűrtulajdonos, és Novák Péter zenész, színész, rendező voltak. A személyes történetekkel színezett beszélgetés tanulsága az, hogy nem elég a hagyományról beszélni, hanem a szülőknek a hagyomány természetes közegét megteremtve kellene a gyerekeknek átadni az éneklés, zene és tánc természetes funkcióját, hiszen ezzel az élethez, a megküzdéshez, a kiegyensúlyozottsághoz adnak eszközt a következő generáció kezébe.

Borítókép: L. Simon László (Fotó: Teknős Miklós)