Úgy látszik, az idei Valentin-nap a tanulás jegyében telt. A jó párkapcsolatot ugyanis tanulni kell, nincs mese, oda kell figyelni arra, hogy jól működjenek a dolgok, nem lehet bízni abban, hogy a szerelem örökké tart, és segít áthidalni a problémákat. Főleg akkor nem, ha igaz, hogy a szerelmi kovalens kötést kétévente újra kell kötnie a szervezetnek, ami hosszú távon nem igazán életszerű. Az viszont sokkal inkább, hogy érdemes igazi mély barátsággá alakítani a párkapcsolatot, amely persze egymás szeretetére és tiszteletére épül.
A Mi köze ennek a szerelemhez? a hosszú párkapcsolat titkát kutatja
Shekhar Kapur filmrendező nem először készít olyan filmet, amelyben a szerelemről gondolkodik. Úgy tűnik, hogy még egy történelmi film rendezésekor is az uralkodó szerelmi életét helyezi a középpontba, emlékezzünk csak a Cate Blanchett főszereplésével készült Elizabeth (1998) című filmre vagy a folytatására, amelyben I. Erzsébet már három évtizede ült az angol trónon, az Elisabeth: Az aranykor című filmre.
Legújabb alkotása, a Mi köze ennek a szerelemhez? azt vizsgálja, tanulhat-e bármit az európai kultúrkörben élő ember azokból a más kultúrkörben megkötött házasságokból, amelyeket nem szerelemmel kötnek, hanem előre elrendeznek. A kerettörténet szerint egy sikeres dokumentumfilmrendezőnő úgy dönt, hogy filmet készít a szomszédjának és barátjának esküvőjéről, aki pakisztáni származású muszlim családból származik, és aki a vallási és kulturális hagyományokhoz híven elrendezett házasságra adná a fejét.
Mindez azért érdekes, mert kultúrkörünkben minden második házasság válással végződik, vagyis egyértelműen látszik, hogy a szerelem nem elegendő egy hosszú párkapcsolat fenntartásához. De akkor mi kell hozzá?
Némileg megmosolyogtató a feltevés, hogy a titok biztosan feltárul egy másik kultúrkör házasulási szokásainak vizsgálatakor, de mégis annyira jó forgatókönyv alapján dolgoznak az alkotók, hogy izgalmas lesz ez a kutatás. A néző néha még azt is elhiszi, hogy meg fogja végre tudni, mitől jól egy párkapcsolat, aztán hazamegy, és rendben lesz minden.
Szerencsés, ha hasonszőrűt választunk
A filmből megtudjuk, hogy ma már az elrendezett házasságok esetében is van olyan család, amely házasságközvetítővel dolgozik, és ezernyi szempont alapján keresnek a fiatalokhoz olyan párt, aki hasonló gondolkodású, hasonló társadalmi helyzetű, hasonló érdeklődésű és intelligenciájú. A nézőket is felcsigázza a gondolat, hogy akkor ez lehet a titok, hogy hasonszőrűvel kell házasodni, és tényleg kétségtelen, hogy sokat segít egy hosszú távú párkapcsolatban az, ha sok hasonlóság van férfi és nő között, ám hamar kiderül, hogy nem ez a titok.
Látjuk, hogy a házasulandó fiatalok szülei, akik szintén elrendezett házasság révén alapítottak családot, jól megvannak. Megértik egymást, boldogok. Elmondják, hogy nem volt szerelem köztük sem, de idővel megszerették egymást, fontosnak tartották az elköteleződést, összecsiszolódtak, biztonságban érzik magukat egymás mellett. Nem olyan hangsúlyos mondatok ezek az alkotásban, szinte el is vesznek a sok okoskodás és érzelmi hullámvasút sűrűjében. A film azt hozza ki végül tanulságnak, hogy az asszimiláció erősebb, mint a hagyomány. A fiatalok tehát inkább a szerelmet választják, mintsem az elrendezett házasságot. A néző pedig eleinte csalódottan jön ki a moziból, mert úgy érzi, nem tudta meg, mi a hosszú házasság titka. Pedig ez nem igaz.
A film, bár nem didaktikusan, de a szülők párkapcsolati példájával szépen elmondja, hogy a jóban-rosszban kitartás és az elköteleződés mellett még három dolog kell a hosszú párkapcsolathoz. Türelem, türelem és türelem.
A türelem ugyanis rózsát terem, jól tudjuk ezt, a szerelem titkai pedig kifürkészhetetlenek. A boldogság lehetősége mindig ott van a közelben, csak általában idő kell ahhoz, hogy észrevegyük.
Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: Prorom Entertainment)
