Cédric Klapisch nagy népszerűségre tett szert húsz évvel ezelőtt, 2002-ben a Lakótársat keresünk című filmjével leginkább a fiatalok körében. A kultuszfilmből trilógia lett, ugyanis 2005-ben megrendezte a Még mindig lakótársat keresünk, majd 2013-ban a Már megint lakótársat keresünk című filmeket. A nézők örültek, hogy viszontlátták a már jól ismert figurákat, de az első rész sikerét már nem tudta megismételni Klapisch. Ezek szerint húsz évet kellett várni, hogy megint olyan alkotással álljon elő, ami bekerül a filmtörténetbe, legújabb mozija, a Tánc az élet ugyanis olyan film, amelyet nem feled egykönnyen az ember.
A rendező brutális őszinteséggel mutatja be azt, hogyan gondolkodik, aki kortárs tánc színrevitelével foglalkozik, és azt is, miben különbözik mindez a klasszikus balettre jellemző gondolkodásmódtól. A filmben a kortárs táncművészet egyik leghíresebb koreográfusát, Hofesh Shechtert látjuk társulatával együtt, a főszereplő lányt pedig, aki lábtörése miatt nem tud többet balettozni, Marion Barbeau alakítja, aki a Párizsi Opera balerinája. A történet szerint véletlenül találkozik a kétségbeesett balerina és a kortárs tánccsoport. Nagyon érdekes, amit a filmen látunk, mármint az, hogyan egyeztethető össze a balettos gondolkodásmód, a balettra jellemző kötött mozgássor a kortárs tánc egyáltalán nem kötött koreográfiájával. Látjuk, ahogyan átalakulnak a lány balettos mozdulatai, látjuk, ahogy új minőség jön létre, ahogy megtanulja kifejezni érzéseit a tánc nyelvén.
Ég felé szárnyalás, földbe döngölt energia
A film – a temérdek táncjelenet révén – nagyon érzékletesen mutatja be, mi a különbség a klasszikus balett és a kortárs tánc között.
Egyrészt elmondják, másrészt látjuk, hogy a klasszikus balett az ég felé tör a kézmozdulatok, az ugrások, a tekintet révén, addig a kortárs tánc a földhöz közel mozog.
Sokkal súlyosabb, erősebb mozdulatsorokkal. Aztán azzal is szembesül a néző, hogy a klasszikus balett zárt rendszerű mozdulatsorai is a végtelenségig variálhatók, de akkor is sokkal szűkebbek a lehetőségek arra, hogy a balerina feltárja a belső lelki világát. Viszont nem is ez a cél, hiszen ha egy táncos tökéletesen viszi végig a szigorú rend szerint felépülő balettkoreográfiát, az a nézőnek igazi katartikus örömet okoz. A balett elsősorban gyönyörködtet, ami nem jelenti azt persze, hogy ne lennének elgondolkodtatók az eltáncolt történetek.
A padlón kell továbbtáncolni
Cédric Klapisch alkotása arra hívja fel a nézők figyelmét, hogy a kortárs tánc valami teljesen másról szól. Képes arra, hogy a lélek pokoli bugyrainak mélységébe némi kis betekintést engedjen. Képes arra, hogy akár pillanatonként változó érzéseket, hangulatokat ábrázoljon. A kortárs tánc sokkal inkább szól a közösségi táncolásról, mert általában együtt mozog a csapat, a klasszikus balettel ellentétben nem egy-két főszereplőre épülnek a koreográfiák.
A tánc az élet nemcsak azért megkapó alkotás, mert lenyűgözően ábrázolja mind a klasszikus balett, mind a kortárs tánc mozdulatsorait, hanem azért is, mert azt sugallja a film, hogy egyik sem értékesebb a másiknál, a nézőknek mindkettőre szüksége van.
Mindez azért is fontos üzenet manapság, mert napjainkban sokan hajlamosak arra, hogy feláldozzák a modern kor oltárán a régi, klasszikus értékeket. Miközben azt kell megérteni, hogy a világban minden egymásra épül, az tudja csak igazán értékelni a kortárs tánc megrázó koreográfiáit, aki a klasszikus balett előadásain nevelkedett. De az is lélekerősítő üzenete a filmnek, hogyha padlóra kerül valaki, esetünkben a balerina, mert eltört a lába, akkor a padlón kell továbbtáncolni. Akinek ugyanis tehetséget adott a Jóisten, az nem válthatja aprópénzre tudását. Vannak olyan emberek, akik arra születtek, hogy másoknak a művészetük révén erőt adjanak. Ez is az egyensúlyról szól, a világban létező isteni rendről.
Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: Cirkó Film)
