Cédric Klapisch a Tánc az élet című filmjében a balettről és a kortárs táncról filozofál

Az idei esztendő egyik legjobb filmje látható a mozikban, a kultuszfilmmé vált Lakótársat keresünk rendezőjének, Cédric Klapisch-nek az új alkotása, a Tánc az élet. Nemcsak a remek dramaturgiai fordulatokban gazdag történet érdekes, hanem lenyűgöző az a temérdek tánc is, amelyet a filmben látunk. És azt is szépen bemutatja a mű, mennyire jól megfér egymás mellett a klasszikus balett és a kortárs tánc.

A padlón kell továbbtáncolni

Cédric Klapisch alkotása arra hívja fel a nézők figyelmét, hogy a kortárs tánc valami teljesen másról szól. Képes arra, hogy a lélek pokoli bugyrai­nak mélységébe némi kis betekintést engedjen. Képes arra, hogy akár pillanatonként változó érzéseket, hangulatokat ábrázoljon. A kortárs tánc sokkal inkább szól a közösségi táncolásról, mert általában együtt mozog a csapat, a klasszikus balettel ellentétben nem egy-két főszereplőre épülnek a koreográfiák. 

A tánc az élet nemcsak azért megkapó alkotás, mert lenyűgözően ábrázolja mind a klasszikus balett, mind a kortárs tánc mozdulatsorait, hanem azért is, mert azt sugallja a film, hogy egyik sem értékesebb a másiknál, a nézőknek mindkettőre szüksége van.

 Mindez azért is fontos üzenet manapság, mert napjainkban sokan hajlamosak arra, hogy feláldozzák a modern kor oltárán a régi, klasszikus értékeket. Miközben azt kell megérteni, hogy a világban minden egymásra épül, az tudja csak igazán értékelni a kortárs tánc megrázó koreográfiáit, aki a klasszikus balett előadásain nevelkedett. De az is lélekerősítő üzenete a filmnek, hogyha padlóra kerül valaki, esetünkben a balerina, mert eltört a lába, akkor a padlón kell továbbtáncolni. Akinek ugyanis tehetséget adott a Jóisten, az nem válthatja aprópénzre tudását. Vannak olyan emberek, akik arra születtek, hogy másoknak a művészetük révén erőt adjanak. Ez is az egyensúlyról szól, a világban létező isteni rendről.

Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: Cirkó Film)