Hosszú percekig csak a monoton tik-tak hallatszott, aztán megmozdult a téglalap alakú, fekete-fehér forgóajtókból álló díszlet egyik fele. És egyszer csak ott állt Nóra talpig feketében – ezzel a jelenettel kezdődött a Nóra című előadás, amely hetven percen át fejtegette a női léttel, az áldozatvállalással, sőt önfeláldozással kapcsolatos legfontosabb kérdéseket egy nő tragédiáján keresztül. Nóra karaktere valóban tragikus. És ezt ragadja meg a formabontó rendezéseiről és munkamódszeréről ismert Theodórosz Terzopoulosz is, aki nemrég egy interjúban azt mondta, hogy a Nórát az ókori tragédia szemszögéből látja, a lételméleti és egzisztenciális helyzetre összpontosítva. Adaptációja középpontjában Nóra mint tragikus figura áll.
De miért tragikus Nóra figurája? Erre a kérdésre választ ad a Nóra írója, Henrik Ibsen és a mostani előadás rendezője, Theodórosz Terzopoulosz is, hiszen mind a ketten az emberi természet, a női lélek kiváló ismerői. A darab ugyanis arról szól, hogy Nóra, aki mindig engedelmeskedett az őt körül vevő férfiaknak, egy családi ügy kapcsán öntudatára ébred, s többé nem akar megfelelni a társadalmi konvencióknak. Életét, tetteit, vágyait eddig másoknak rendelte alá, de többé nem akar így élni.
A babaként kezelt nőt remekül játszotta el Sophia Hill, akinek minden mozdulata arra a hazugságokkal, elhallgatott sérelmekkel átszőtt közegre utal, amelyben élnie kell.
Nóra különös gesztusai és mozgása is azt szemlélteti, hogy folyamatosan vívódik, s örömteli kacagása a darab végére őrjöngésbe, jobban mondva kétségbeesett segélykiáltásba fordul át. Érdekes, hogy Terzopoulosz Nóra férjét, Torvaldot (Antonisz Miriankosz) és a nőt zsaroló, lecsúszott jogászt Krogstadot (Taszosz Dimasz) szerepeltette csupán a darabban, mégsem volt hiányérzetünk a többi karaktert illetően. Torvald és Krogstad is tökéletesen megtestesítette azt a férfi típust, amely lekezelően, gyerekként tekint a nőre.
Ami a rendező által megálmodott minimalista díszletet illeti, eleinte furcsa volt ebben a szűk térben látni a három színészt, de épp e szokatlan tér, valamint a fények és a zenék miatt más megvilágításba, más keretek közé került az előadás.
A forgóajtókból álló tér az élet körforgására utal, s arra, hogy ebben az őrült körforgásban néha szükségünk van arra, hogy megálljuk, s körülnézzünk magunk körül. Mert csak így láthatunk tisztán. És Nóra is csak így láthat tisztán.
