A folyók fölött amúgy is mindig mozog a levegő, de most a vár fölött sötét felhők gomolyognak, aztán „elkezd az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is áll”. A szél folyamatos rohamokban érkezik, lentről is látni, ahogy meglobogtatja az artista ruháját, köszönti régi ismerősét.
Minden lépése az egyetlen lépés a világegyetemben.
Egyszerre óvatos és mégis határozott, a távolból olyan, mint egy balett-táncos járása vagy mint egy nagy macskáé, ahogy egyetlen nyomot hagy maga után a drótkötél 22 milliméterén egyensúlyozva.
Igen, 22 milliméter, nem több és nem kevesebb, szakemberek tervezték és számolták, mint a produkció annyi más elemét a szigorú tudomány határozza meg, szögek, sebességek, áramlások, rögzítőpontok a Dunán, hatvanfős segítő stáb, (a bárkákra A betű alakban ereszkedő köteleket artistanövendékek és tanárok húzzák), de ez mind semmit nem számít, már nem számít az anyagállandó és a mérnöki munka, csak az egyetlen égen járó embert látjuk, mi, ezrek a két oldalon.
Ifjabb Simet László már túl jár a nyolcadik rögzítő kötélen, amikor féltérdre ereszkedik. Fenséges pillanat ez. Tapsvihar és füttyorkán köszönti idelentről, óvatosan felemelkedik, s nekivág az utolsó szakasznak. Már úgy látszik, mintha nem is a levegőben járna, hanem a háztetők fölött repülne, pont, mint Chagall Zöld hegedűse.
Hamarosan célba ér majd, és tombol a tömeg, szólnak a zenekarok, majd lassan leereszkedik, mindenféle emberek veregetik a vállát, mindenki egy jó fotót akar csinálni, „milyen volt ott fent egyedül, biztosító kötél nélkül, halálos veszélyben?”, kérdezik, s ő udvariasan mesélni próbál, de mindegy is, ahogy odafönt, itt is magányos marad: hogyan is érthetnék meg az égen járás titkaiból bármit is mi, földhöz ragadtak?
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Kötélen a magasban (Fotó: Kurucz Árpád)
