Dr. Galamb Ödön tanárként 1920 tavaszán, József Attila diákként 1920 őszén lépett be először a makói internátus, illetve a gimnázium ajtaján. „Attila a polgári iskola negyedik osztályát végezte, különbözeti vizsgálatot kellett tennie, hogy a gimnázium ötödik osztályába beiratkozhassék. Erre a különbözeti vizsgálatra Makóra érkezése után kezdett készülni, elég nagy munkára – csak a latin nyelvből négyévi anyag elvégzésére – kellett vállalkoznia.
József Attila jómódú fiúnak látszott
Jó megjelenésű – a makói viszonyokhoz képest talán azt is mondhatnám: jómódú – fiúnak látszott.
– írja a Makói évek című könyvében dr. Galamb Ödön, akinek az egyik kollégája hívta fel a figyelmét arra, hogy „Attila verseket írogat”. Méghozzá elég ügyes hazafias verseket – olvasható tovább –, melyek megütötték az önképző köri átlagot, „gondolati tartalmuk is, kifejezőkészségük is a közkeletűnek feleltek meg […] Eredetiséget nem sokat találtam még ezekben a versekben. Nem is nagyon kértem őket, de Attila hozta s mutatta a következőket. Az internátusban egy fedél alatt éltünk, délutáni internátusi elfoglaltságaim idején mindennap együtt voltunk Attilával a latin korrepetálás befejeztével is.”
A sűrű találkozások alatt vált kapcsolatuk mind szorosabbá, gyümölcsözőbbé. Amikor anyjáról szóló versét megmutatta szeretett tanárának, akkor győződött meg először arról, hogy „írója költő, kire a középszernél nagyobb hivatás vár”. Erről így ír könyvében:
Az árvasors, a szerető anya utáni sóvárgás, a kiegészülés és kiengesztelődés keresése, akár szimbólumnak fogjuk fel ezt, akár a fiúi szeretet elhatalmasodó nyilatkozásának, költészetének mindig egyik legjellemzőbb vonása maradt.
Termékeny időszak volt az ifjú költő életében, egyre több verssel ostromolta tanárát, akitől nem azt kérdezte soha, hogy tetszik-e, hanem azt, hogy jobb-e az előbbieknél? „Van-e haladás benne? Ez az egyetlen kérdés érdekelte, szigorú bírálatot kért, ne hallgassak el semmit, mondjam meg, előbbre jutott-e ezzel a versével is. Kétségbe ejtette, ha egy versre az mondtam, hogy elég jó vers.” Galamb Ödön, maga is foglalkozott valamikor versírással, s mikor felhagyott vele – saját bevallása szerint –, még éveken át számontartott minden új magyar költeményt. „Enélkül nem is vállalkozhattam volna, hogy József Attila költői kísérletiéinek bírálója legyek” – tette hozzá visszaemlékezésében, majd így folytatta:
Attilának azonban még tanulnia kellett a költészet mesterségi részét, még csak annyit tudtunk, hogy érdemes a tanulásra.
„Versesköteteket szereztem számára. Petőfit, Aranyt, a régieket eléggé ismerte már. Ekkoriban vettem meg Ady verseinek valamely olcsó kiadását. Egyenkint adtam neki a köteteket, s beszéltünk arról, amit olvasott. Ha Attila egy-két napig magánál tartott egy-egy kötetet, akkor ért igazi meglepetés. Végig olvasta néhányszor az egészet s azután, ha találkoztunk, egész verseket elmondott belőle kívülről. Olyan szomjan itta magába az újszerű igéket, hogy ami megtetszett neki, azonnal emlékezetébe is véste. Ilyen versmemóriával azóta sem találkoztam senkinél. Ady után jött az újabb korszak többi költője, akinek verseit csak megszerezhettem. Attila sokszor hetekre abbahagyta a versírást, csak a mások költészetében gyönyörködött. Ha újra írt, hangja erőteljesebb, verse dallamosabb volt.”
S innen már ismert a történet, József Attila az egyik legnagyobb költőnkké küzdötte magát számos magánéleti buktatókon keresztül.
A tanár és a diák útjai ugyan a húszas években szétváltak, de mindketten Budapestre kerülve kölcsönösen látogatták egymást vagy leveleztek, barátságuk elmélyült. Az 1925. február 3-án a Nem én kiáltok című ciklus példányára ajánlásul ezt írta: „Galamb Ödön bátyámnak, akivel ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött: Úgy-e, hogy nagyon szeretjük egymást!”, majd a címlap túlsó oldalán már ez olvasható: „Immár azt mondom: Én nem kiáltok. Tengerbe vetem trombitáimat, szétpazarolom köztetek harangjaimat.”
A töredékes rögtönzésekben, törmelék soraiban pedig így említi meg Galamb Ödönt:
Szerették: Ignotus Pali
és Galamb Ödön, a tanár,
egy ízben báró Hatvany
és talán Komlós Aladár.
A költő és tanára levelezését, Galamb Ödön ma is élő unokája, Takács Tibor a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta.
Borítókép: József Attila (Fotó: Wikipédia)
