A fundamentalista: traumák és feldolgozásuk

Először mutatkozott be mexikói társulat a Nemzeti Színházban a MITEM és a színházi olimpia keretében. Május 6-án a Teatro de Babel A fundamentalista című előadását láthatták a nézők, amely után a nézők kérdezhettek is a művészektől.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Társulat és előadás lehet, hogy még nem, de a rendező, Ignacio García már járt hazánkban 2022 áprilisában, akkor a Nemzeti Színházban rendezett egy előadást, A kertész kutyáját. Most a finn drámaíró, Juha Joleka drámájának színpadi megvalósítását hozta el, amelyre Aurora Cano talált rá: az általa csaknem húsz éve igazgatott DramaFest égisze alatt, a Finnországgal való együttműködés során nyerte el tetszését ez a sallangoktól mentes darab. A DramaFestet kétévente rendezik meg, minden alkalommal más-más országgal szoros együttműködésben. A fesztivál célja a kortárs drámák kölcsönös fordítása, és népszerűsítése Mexikóban és a partnerországokban.

A fundamentalista alkotóit hosszan méltatták (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ki is a fundamentalista?

Sok téma felmerülhet a nézőben az előadás után. A közönségtalálkozó kérdései főként a hitről és annak természetéről faggatták a művészeket, ám ezen túl érdemes egy sokkal prominensebb témáról is beszélni. A produkció meghatározó diskurzusát képezi az a kérdés, vajon meddig mehetünk el saját önmegvalósításunkban szavakban és tettekben úgy, hogy másnak ne okozzunk kárt? Hogyan lehet elfojtások nélkül szembenézni hiányosságainkkal és kezelni azokat? A fundamentalista a trauma drámája: a másnak és magunknak okozott traumáé. Egyúttal ez az önmegismerés előadása is, ahol azt láthatjuk, hogy másokkal nem fogunk tudni őszinték lenni, míg magunkhoz nem vagyunk azok. Saját olvasatom szerint az a fundamentalista, aki dogmatikusan elhitet önmagával valamit (bármit) annak érdekében, hogy ne kelljen szembenéznie önmagával. Könnyebb ideológiák mögé rejtőzni, mert akkor nem kell elgondolkodni a saját érzéseinken, döntéseink súlyán, és nem kell a traumafeldolgozás fájdalmas útját sem végigjárni.

A cselekmény és a színészek gondolatai

A dráma egy bukott papot mutat be, aki kiadta az egyházat bíráló könyvét, majd viszonyt folytatott egy nővel, s emiatt feladta hivatását. Az ő visszaemlékezéseiben ismerjük meg e puszta tények hátterét. A férfi morális és filozófiai témákat felvetve kifejezi kétkedését azzal a rendszerrel szemben, amelynek ő maga is része. Nem az Istenbe vetett hitének megingásáról van szó, hanem arról, hogy meglátása szerint a társadalom, az ember gyarlósága motiválja a rendszert, s ez elborzasztja. Harminc év után felbukkan az a nővé érett lány, akibe annak idején szerelmes volt, hogy megtérítse, és segítsen neki visszatérni a szerinte helyes útra. A férfi és a nő egyaránt fundamentalista a szó szoros olvasatában. Marcos, a férfi azért, mert mindenkit rá akar bírni a logikus gondolkodásra, és nem tűri a Biblia szó szerinti értelmezését. A nő, Heidi pedig azért, mert életritmusát, gondolkodását egyfajta populista egyház, az Élő Ige Egyháza és annak vezetője diktálja. Ez egy igazán fejnehéz dráma, amit az alkotók kiváló érzékkel és minimalista színházi megoldásokkal lazítanak.

Színrevitel és színészi megvalósítás

A színpadon egy íróasztallal és székkel gyéren berendezett szobát látunk, ahová számos ajtó nyílik. Ezeken az ajtókon keresztül tolulnak a múlt képei, élményei a térbe. A hit mibenlétéről, a kritikus gondolkodásról és dogmatikus vallási tanokról folytatott eszmecseréről folytatott beszélgetések közben kiderül, a pap harminc évvel ezelőtt zaklatásnak minősülő tettel üldözte el magától és az egyházközösségtől az akkor tizennyolc éves fiatal lányt. Heidi védelmező férfiként nézett fel Marcosra, aki ezzel a pozícióval visszaélt a szerelemre, a vágyakra hivatkozva. A lány pedig, mivel nem tudta feldolgozni ezt a traumát, önsorsrontásába a könnyű kapcsolatokba, a munkájába, majd a drogokba menekült, ahonnan a kétes reputációjú egyház rángatta ki. Ezeket a tabukat ugyanakkor sikerül olyan rétegzettséggel megmutatni – mind a két fél érzelmeit, gondolatait és személyes válságait kifejtve –, hogy, habár nem feltétlenül tudjuk tetteiket elfogadni, mégis képesek lehetünk megérteni a karaktereket. Ezt a szinte képtelen helyzetet teremti meg Aurora Cano Heidi szerepében és Luís de Tavira Marcos karakterét játszva. Különleges érzékenységük olyan légkört teremt, amely lehetőséget ad ezeknek a ki nem beszélt témáknak a kibontására. – Azt kell felismernie a színésznek, hogy ez csak egy szerep, és nem feltétlenül olyan a jelleme mint magának a színésznek. Nem kell egyetértenünk a szerepünkkel, és az általunk játszott karakter gondolkodásmódjával. Viszont fontos végiggondolni, miket gondolhat, miket érez, és vajon mit rejt el – s azt is, milyen hasonlóságok és különbségek mutatkoznak ezekben a saját jellemünkhöz képest – mondta el meglátását Luís de Tavira a közönségtalálkozón.

Az ajtók mögül a múlt egy-egy darabja sejlik fel (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A rendező összegzése

A három alkotó közös munkája és az emögött rejlő motivációk is kiderültek a közönségtalálkozón. – Lehet az ember spanyol, mexikói vagy magyar, ha hitről beszélünk, akkor arról van szó, hogy milyennek kellene lennünk. Ilyenkor közös nevezőre találunk. Egyúttal nagyon zavaros és nehéz események között az ilyen összejövetelek fontosak ahhoz, hogy kérdéseket tudjunk feltenni. Jó az, amit teszünk? Azok az értékek, amiket képviselünk hozzáadnak környezetünk jóllétéhez, vagy rombolják azt? Ezek azok a kérdések, amiért érdemes színházat csinálni, és színházba járni – fejtette ki véleményét a rendező. Elmondta azt is, hogy nagyon nagy megtiszteltetés számára, hogy Aurora Cano és Luís de Tavira, ez a két kivételes adottságú színész adta elő ezt a darabot, mivel ők nem csupán a mexikói, hanem a latin-amerikai színházi világ kiemelkedő alakjai, meghatározó személyiségei. Hozzátette még, hogy nagy élmény volt számára két igencsak híres alkotót színészként rendezni – ugyanis mind a két főszereplő inkább rendezéseiről ismert, és nagyon keveset játszanak. Ignacio García ilyen helyzetekben inkább kicsit a háttérbe vonul, hogy teret biztosítson a művészeknek az egyéni szerepértelmezésekhez. Ez a megközelítés üdvösnek bizonyul: a szerepek értelmezése, megformálása érzékeny összhangot teremtett a színrevitellel.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!

Borítókép: A két főszereplő hitvitája (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)