Moszkva: szűnni nem akaró vastaps

Hogyan kapcsolódhat össze Billie Eilish és Anton Pavlovics Csehov? Mennyi közös van három múlt századi orosz és három mai mexikói nőben? Hogyan lehet egy klasszikus dráma apropóján egyetemes és lokális problémákról egyaránt beszélni? Aktuális lehet még egyáltalán Csehov műveit feldolgozni? – ezeket a kérdéseket teszi fel a Moszkva című előadás, amelyet a színházi olimpián láttunk.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Összetett szöveg, halmozott problémák

Csehov Három nővére olyan abszolút klasszikus, hogy valamilyen feldolgozást minden színházba járó láthatott legalább egyszer. Ismerős lehet a szereplők meg nem valósított boldogsága, a hosszú, barátokkal eltöltött esték a vidéki kúriában, ahol a nemesek elmélkednek a munka nemesítő értékéről. Vagy akár a sötét humor, az életesemények sorozatos tragédiába fulladása, az elszigeteltség, az egész légkört meghatározó elvágyódás: elmegyünk Moszkvába, eladjuk a házat, itt mindent befejezünk, és – Moszkvába… Na, ez az előadás pont nem ilyen. Moszkva motívuma és a három nővér élethelyzete csupán apropót adnak ahhoz, hogy a játszók megtalálják a kapcsolódási pontokat Olga, Mása, Irina élete és modern kori szerepeik között. Ők művészek, szeretők, feleségek, önálló, dolgozó nők, akik hasonlóképpen keresik a boldogságot, mint a három nővér. A legnagyobb különbség a három-három szereplő között az, hogy míg Csehov nőkarakterei passzívak, sodródnak az élettel és legnagyobb részben a férfiak döntéseinek alárendeltjei, addig Aurora Cano XXI. századi nőalakjai mindent megtesznek azért, hogy változtassanak sorsukon. Több vagy kevesebb sikerrel, néha önbecsapással ugyan, de aktív cselekvők. Mégis az teszi hasonlóvá őket a csehovi nőkhöz, hogy eleinte ugyanúgy mástól teszik függővé cselekvésüket. Környezetüktől való függésük viszont lassan átalakul az egymáshoz fűződő bizalmi viszonnyá, amelynek megtartó ereje van. A kitartás és a félelem nélküliség viszont nem üdvözlendő egy olyan közegben, amely az egyén elnyomására alapoz, így nekik is súlyos árat kell fizetniük bátorságukért.

A Moszkvába vágyódó nővérek jeleneteinél meleg fényű, antik lámpák világítják meg a játszók arcát. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A darab metaforikus rétege és a látvány

A nővérek Moszkva utáni vágyakozása – amely egy jobb, könnyebb, boldogabb élettel kecsegteti őket – a metaforájává válik a Mexikóból való elvágyódásnak és megmaradásnak.

Statisztikai szempontból a nők helyzete Mexikóban nehéznek mondható. Egyúttal pedig ők tartják fenn az országot. Ők azok, akik maradnak, miközben a férfiak kivándorolnak. A nők tartják fenn a család szerkezetét. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy lényegében nincs sok különbség a mexikói és más nemzetiségű nők között. Az, ha abban hisz az ember, hogy máshol jobb, csapdának tekinthető. Az elvágyódás vagy még inkább az a kétség, hogy mit kezdjen az ember az életével, csapda – főleg egy olyan ország esetében, mint Mexikó

– fejtette ki gondolatait az előadással kapcsolatban Aurora Cano, utalva az ország nehéz társadalmi, gazdasági, politikai helyzetére, továbbá a változásra való éhségre.

Különleges térben játszódik az előadás, ahol egy hatalmas, fából épített, jéghegyszerű építmény uralja a látványt. A fa magában hordozza a melegség, az otthonosság ígéretét, ám fehérre van festve, a mai világ hidegségén keresztül pillantjuk meg a fa erezetét, az anyag mélyebb rétegét. Maga a díszletelem azt az érzetet sugározza, hogy nincs igazi nyugvópont, ahogyan a színészek sem tudnak igazán kényelmesen elhelyezkedni itt. És nem érvényesek a konvencionális megoldások sem. A játszók nem takarásból lépnek színre, hanem esetenként feltűnnek az építmény egy-egy pontján, akár csapóajtón keresztül is, hogy a jelenetváltásnál a sötétben ismét kámforrá váljanak. A hegyszerű díszlet a nézőtér felé kifutószínpadként nyúlik, így a színészek egészen közel merészkedhetnek a nézőkhöz. (A Nemzeti Színházban a nagyszínpadon építették fel a nézőteret, így létrehozva egy kamaratérhez hasonló élményt a nagy belmagasság és technika előnyeivel.) A hegy tetején pedig egyfajta nyitott doboz látható, amelyben a színészek teste élő bábbá válik egy valósághű diorámában.

Nemcsak a fények, hanem a különleges díszlet is kiemeli a színészi játékot. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Művészet vagy termék?

Nem csak magában Mexikóban, hanem a színház világában sem könnyű, álljon az akárhol is. Mindenhol releváns kérdés lehet, hogy érdemes-e a művészetet támogatni. Szüksége van-e az embereknek a színjátszásra, a kultúrára? Vagy inkább gondoljunk rá termékként, ami vagy érdekes a fogyasztó számára, vagy nem. Amalia, Ana és Eri, a három mexikói színésznő azon fáradoznak, hogy támogatást kapjanak a Három nővérre, anélkül ugyanis nem tudnak tovább játszani. Előadásaikra nem mennek el túl sokan, és akik elmennek, azok sem igazán értik a koncepciót. Egy-egy előadás között pedig hol magánéletük zaklatottságába kaphatunk betekintést, hol pedig a színházról, a művészetről alkotott véleményüket tárják elénk. Jelenetről jelenetre ugrálunk a kortárs színek, és amolyan színház a színházban módon a Három nővér jelenetei között. A kontraszt óriási. Olga, Mása és Irina világa félhomályba burkolózik, ahol az arcokat csak egy-egy, a mennyezetről aláereszkedő antik asztali lámpa vagy csillár világítja meg. Fejük felett mementóként egy magányos szamovár himbálózik. Hangjukat mikroport erősíti hallhatóvá, végig suttognak. A három színésznő világa viszont zajos, dübörög Billie Eilishtól a Bad guy, váltakoznak a színes, mégis hidegen világító LED-fények, és röpködnek a pergő párbeszédek, amelyeket monológok szakítanak meg. 

Provokatívak a XXI. században játszódó jelenetek. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Amalia apja betegségéről, kettejük kapcsolatáról beszél, Ana a férjével áll konfliktusban, és a válás szélén reménykedik abban, hogy egy gyerek változást hozhat, míg Eri nem igazán tud kötődni egyik kalandjához sem – a kitörésben keresi a kiutat, miközben próbálja megtalálni önmagát. Első ránézésre nem sok közös pontjuk van a csehovi testvérekkel, ám történetük lassan kibontakozik, és kiderül, hogy a kötelességtudat, a túlzott megalkuvás és a menekülési vágy egészen jól rímel Olga, Mása és Irina problémáira. A szerepektől látszólag távoli hús-vér mivoltuk egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megértsék a játszott karaktereket, ezáltal egyre inkább el tudjanak mélyedni a szerepekben. Személyes válságuk segít megérteni azt, hogy a színész magából dolgozik, éljen akár Mexikóban, akár bárhol máshol. Egyéni kitettsége pedig óhatatlanul is bekúszik a színpadra. A személyes szálakon túl a kortárs alakoknak számos társadalmi, gazdasági, kultúrpolitikai problémával is szembe kell nézniük, ami igazán összetett szöveggé teszi a Moszkvát.

Színészi játék és zeneiség

Amalia, Ana és Eri ugyanúgy fehérben vannak, ám mindenkinek kicsit más a kosztümje. Egységes viszont a szemek körüli fehér festék és az, hogy mindhármójuk extravagáns hajkölteményeket visel. Öltözékük tehát nem hordozza a Három nővér színkódjait, ám stílusuk jól megkülönböztethetővé teszi őket. Nem lehet kiemelni egyikőjük játékát sem, szoros szimbiózisban vannak jelen a színpadon. 

Tamara Vallarta Erije performansszal kényszeríti interakcióra a közönség kiválasztott tagjai.  (Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A Tamara Vallarta által alakított Eri egy performansszal megmozgatja a közönséget: három nézőt választ ki, táncol velük, majd kinyilatkoztatja szexuális szabadságát. Játéka energikus, jól felismerhető, nagy mozdulatokkal dolgozik. Teté Espinoza Anája provokatív, erős nő benyomását kelti, aki saját magába vetett hitét igyekszik megerősíteni azáltal, hogy elfogadja: a nő gyermek nélkül is lehet teljes értékű. Mimikája magával ragadó, amihez a nézők felé irányított kikacsintásai még inkább hozzáadnak. Carmen Mastache Amaliája a leginkább filozofikus hármójuk közül. A Három nővér rendezőjeként a művészet mibenlétét vizsgálja. Arckifejezése és mozdulatai kifejezők, amelyek segítségével akár anélkül is képes lenne a nézőkkel kommunikálni, hogy beszédét értenénk. A három művész nem is egyszer, hanem kétszer is megcsillantja kiváló énektudását: nővérekként és honfitársakként is elénekelnek egy-egy dalt a díszlet szépen megvilágított diorámájában. Felcsendül az egyik leghíresebb orosz dal, a Fekete szemek, amely melankolikus hangvétellel zárja a csehovi jeleneteket, illetve a mexikói Cucurrucucú paloma, amely érzelmes, gyászos, mégis elfogadással teli zárlatot ad az előadásnak.

Sokan állva ünnepelték a Moszkva alkotóit, akiket rengetegszer visszahívott a vastaps. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A rendezőnő az előadást megelőzően mesélt a módszereiről és a Moszkva című előadásról is. Ezt az elsőre eklektikusnak tűnő, ám közelebbről megvizsgálva a felvetett problémák mélyére hatoló előadást és adaptációt, inkább átdolgozást lehet szeretni és nem szeretni. De az elvitathatatlan, hogy Aurora Cano írása és rendezése, a három szereplő alakítása egy másik világból ideérkezve is képes olyan hatást gyakorolni a közönségre, hogy állva, szűnni nem akaró vastapssal ünnepeljék őket.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!

Borítókép: Moszkva az elvágyódás metaforája a három nővérnek (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)