Izgalmas alaphangot biztosít Rosonczy-Kovács Mihály prímás bevezetője. Ez felidézi 2004. december 5-e utáni határon túli utazását, miként is élték meg az elszakított országrészek magyarjai a szégyenletes népszavazást. (Megjegyzem, hasonlón mentem keresztül, amikor riporton jártam Temesvárott, s bár nem pokrócoztak meg, ám kíméletlenül szembesítettek csalódottságukkal.) Maradjunk még kicsinyt a bevezetőnél, ahol Rosonczy frappánsan ragadja meg a táncházmozgalom velejét, midőn azt a letűnő kultúra megőrzőjének, ugyanakkor annak újjászülőjének nevez. Ezzel kapcsolatban kitér a 2010 előtti állapotokra, amikor 2002-ben, aztán 2006-ban a szocialista-szabaddemokrata kormányok bezárásra szánták a Hagyományok Házát. Ennyit az ő nemzeti elköteleződésükről, amit szóban mindig hangoztatnak.
Feledjük e keserű időket, s örvendezzünk, hogy a Hagyományok Háza mára hálózattá terebélyesedett, s irányítja a visszatanítást az elszakított területeken, ahol egykor felgyűjtötték az ősi tudást. Mi több, teszik ezt a tengerentúlon szintén. Méghozzá oly sikerrel – mindössze egy példát hozok –, hogy az Uruguay-ban született Brum Alejandra, kinek már csupán az egyik nagypapája beszélni magyar, ma már a Táncművészeti Egyetemen diplomázottként tanítja ősei táncát.
A szerző rögzíti előszavában – amely személyes önvallomás és magyarázat –, miszerint a táncház életforma, amely életformába ő a gödörbeli újrainduláskor, 2008 táján csöppent. Szilvay Gergely interjúi zömmel a Mandineren, részint a Magyar Nemzetben láttak napvilágot. A néptáncos múlttal (s jelennel) bíró szerző küldetésének tartja bemutatni mindazokat, akik megőrizték paraszti kultúránkat. Ezzel éppen a szerző az, aki beszélgetéseiben megőrzi az őrzőket, akik most adatközlőkké válnak. A kötet és a folytatása bizonnyal forrásanyagul szolgál majd a jövendő kutatóinak, muzsikusainak, táncosainak.
Az első interjút Hamar Dániellel készítette Szilvay egy évtizede, a Józan részegség az eltelt tíz év terméséből „szüretel”. S ha már a Muzsikás egyik alapítóját felemlegetem, hát idézem a másikat – a három közül –, Sipos Mihályt, aki mestere, a széki (ahol megőrizték, ahonnan újra hazahozták a táncházat) Moldován Ilka György prímás játékát elemezve megállapította: „az ő repertoárja is őrzött régi, legalább kétezer éve velünk élő dallamokat. Kodály jött rá, hogy az a különös, régi stílusú dallamcsoport – amelyiknek eminens példája a Felszállott a páva ereszkedő, pentaton, kvintváltó dallama – megtalálható mindenütt, ahol magyarok élnek, ám másutt nem. Legközelebb a távoli nyelvrokon cseremiszeknél találunk ilyen dallamokat. Igen ám, de onnan már több ezer éve eljöttünk.” Mindezt azért idézem, hogy képbe kerüljünk, mit is őriztek meg a táncházmozgalmárok.
Fontos tudást közöl Szilvay Gergely 2015-ös, a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában megjelent riportja, amelyből kiderül, a muzsikusok cigányok voltak. E tényt láttatják Korniss Péternek Széken, 1967-től készült mesteri fotográfiái, amikből a Várfok Galéria válogat. Amely felvételekről Szilvay leírja: amikor a fotográfus hazajőve megmutatta azt a szerkesztőségben, senki nem hitte, hogy nem az Állami Népi Együttes táncosait ábrázolja egy széki fellépésen.
Szívszorító a Pál István Szalonna-interjú, amelyben a prímás arról mesél, hogy Kárpátalján 2016-tól elnéptelenedtek az utcák, mert a behívókat már akkor kézbesítették.
Ezzel a komor jelenbe toppantunk. De a komorság ellenére én bizakodom, hogy amit kétezer esztendeig megőriztünk, megtart minket, magyarokat újabb kétezer évre. Ebben pedig kétségkívül szerepet visz Szilvay Gergely hiánypótló műve.
Szilvay Gergely: Józan részegség – Interjúkötet táncházmozgalmárokkal (L’Harmattan Kiadó)
Borítókép: Lány a táncházban (részlet) – Szék, 1971 (Fotó: Korniss Péter)
