Börtönt idéző kísértetkastélyba csöppenünk
Az Újvidéki Színház a III. Richárd című előadással szerepelt a 10. színházi olimpia programsorozat részeként a Pécsi Nemzeti Színházban. A produkció látványvilága önmagában sem mindennapi, a shakespeare-i dráma hangulatát felerősítve teremt börtönszerű világot, amelyből a díszlet, a kosztüm és a fények játéka teremt szürreális kísértetkastélyt. Valentin Szvetozarev és Szergej Szvetozarev díszlettervezők munkája szoros egységet alkot az Ivana Ristic által megálmodott jelmezekkel. A reneszánsz elemeket a fémes, illetve műbőr és latex jellegű anyagokkal keverő, steampunk összhatást keltő, sötét színtónusú öltözékbe bújtatott karakterek már az első perctől éreztetik azt az önmagából kifordult világot, amelybe csöppenünk. A rendező végig rendkívül erős, fotografikus képekkel dolgozik, a látvány erejével fokozva a színpadi játékot és a párbeszédeket. Intenzív adalék a színpadra szórt föld, amelynek motívuma és sajátos szaga végigkíséri a darab cselekményét, s amely egyszerre szolgál a címszereplőt övező erkölcsi rothadás szimbólumául, valamint a meggyilkoltak nyughelyének jeleként. Erre épül Richárd gyilkosságok tömkelege árán elért trónja is, s végül ebbe hullik vissza a főszereplő antihős.
Az utolsó pillanatig tart a címszereplő önmagára szórt átka
A Richárdot alakító Mészáros Árpád olyan szinten lényegül át szörnyszerű, mégis valósnak ható karakterébe, hogy egy-egy pillanatra egészen elfeledteti nézőivel saját emberi mivoltát, s mintegy ármánykodó, kétszínű, vérszomjas géppé alakul.
A végletekig menő gonoszság ábrázolásába ugyanakkor helyenként a szerepet és az előadást is árnyaló groteszk humor vegyül.
Karakterének ellenpontjaként jelenik meg a két leghangsúlyosabb nőalak, Lady Anna (Szabó Regina) és Erzsébet királyné (Crnkovity Gabriella). A színésznők által életre hívott erőteljes, fájdalommal teli karakterekhez hasonló ellenpólussá válik a Richárd mellett szinte a végletekig kitartó Buckingham (Ozsvár Róbert), aki az események előrehaladtával egyre inkább kezdi elveszíteni bizalmát a királyban. Az ő kivégzése ezért minden korábbinál kegyetlenebb módon jelenik meg. Rendkívül intenzív motívumként vonul végig az előadáson a király vérszomja és az ellenségnek kikiáltottak végletekig való megalázása, amely a színpadon a karakterek anyaszült meztelenre való lecsupaszításában jelenik meg, tovább fokozva az erőteljes képek megdöbbentő hatását.
A karakterét ijesztő pontossággal megformáló színész III. Richárdját figyelve végig az a benyomásunk támadhat, hogy a címszereplő hatalomért mindent feláldozó, mindenkin átgázoló, beteges, erőszakos és képmutató viselkedése önmaga iránti gyűlöletéből, testi fogyatékossága felett érzett dühéből fakad.
Egy-egy pillanatra felvillantja előttünk korlátoltságát, azonban az őt hajtó, a görög drámák hübriszét idéző, elvakult hatalomvágy mindvégig utat törni látszik, halottak sokaságát halmozva fel a címszereplő akaratának megvalósításáért. Már-már szánalmat kelt akaratának úttörését pánikszerűen féltő pusztítása, amely a legkisebb ellenkezést is ezerszeresen torol meg. A vérengző, mindenen és mindenkin átgázoló gonoszság már-már a túlzás határait feszegető ábrázolása egyre fokozza a végig jelen lévő feszültséget.
Egészen az utolsó pillanatig úgy tűnhet, a torz király megtalálta számítását, az általa halomra gyilkolt ártatlanok kísértetszerű alakjainak egyre gyarapodó, vissza-visszatérő sora azonban már előre sejteti a sorsszerű véget.
Richárd egyedül a veszte előtti pillanatokban veti le éjfekete köntösét, s meztelenedik le annyira, hogy eszünkbe juttatja emberi mivoltát, a korábbi jeleneteknél sokkalta erősebb szánalmat ébresztve a nézőben – részvétet, az előzmények fényében, azonban aligha.
Az előadás az időtlen üzenetre helyezi a fókuszt
A rendezés a történelmi kontextusra, bár tisztelettel kezeli azt, elsősorban formaként tekint, amelyben a gyomorszorítóan aktuális üzenet testet ölt. A gondolat, mely szerint a rossz elnyeri büntetését, leírva talán meseszerűnek hat, de az előadás egészének fényében, mely a mélységekig magával rántja nézőit, a végkifejlet elkerülhetetlen katarzist jelent. A rendező eltekint a shakespeare-i zárlattól, amely az új király által lehozott békét vezeti fel, s megáll az ámokfutó király bukásánál. III. Richárd csatában való vesztét csak stilizáltan villantja fel, akire tettei mintegy önmagára szórt átok szállnak vissza rá, haldoklása inkább szimbolikussá válik, a gonoszság végső soron való elkerülhetetlen pusztulását sejteti.
Ezáltal az előadás figyelmeztet és tanít is, de nem üres, felszínes szólamokkal, hanem csontig hatoló, hátborzongató drámával, amelynek üzenete a bemutatott sötét borzalmak ellenére is mindezen túlmutató tisztaságot és reményt rejt.
A darab során mindvégig, egyre erősebben érezhetjük: mindennek, amit látunk, célja van, a produkció elrettentő, mégis mindannyiunk számára ismerősnek ható képeivel int óva a saját fájdalmunkból fakadó, mások ellen feltüzelt, hatalom- és becsvágyó gyűlölettől, amely korokon és kultúrákon átívelve pusztítja és gyötri az emberiséget.
Az Újvidéki Színház III. Richárdja a közönséget intenzív 190 perc tanújává teszi, amelynek minden mozzanata mögött tudatosság, embert próbáló koncentráció és erőteljes mondanivaló húzódik meg.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: III. Richárd, jelenetfotó (Fotó: Srdan Doroski)
