Egészen az utolsó pillanatig úgy tűnhet, a torz király megtalálta számítását, az általa halomra gyilkolt ártatlanok kísértetszerű alakjainak egyre gyarapodó, vissza-visszatérő sora azonban már előre sejteti a sorsszerű véget.
Richárd egyedül a veszte előtti pillanatokban veti le éjfekete köntösét, s meztelenedik le annyira, hogy eszünkbe juttatja emberi mivoltát, a korábbi jeleneteknél sokkalta erősebb szánalmat ébresztve a nézőben – részvétet, az előzmények fényében, azonban aligha.
Az előadás az időtlen üzenetre helyezi a fókuszt
A rendezés a történelmi kontextusra, bár tisztelettel kezeli azt, elsősorban formaként tekint, amelyben a gyomorszorítóan aktuális üzenet testet ölt. A gondolat, mely szerint a rossz elnyeri büntetését, leírva talán meseszerűnek hat, de az előadás egészének fényében, mely a mélységekig magával rántja nézőit, a végkifejlet elkerülhetetlen katarzist jelent. A rendező eltekint a shakespeare-i zárlattól, amely az új király által lehozott békét vezeti fel, s megáll az ámokfutó király bukásánál. III. Richárd csatában való vesztét csak stilizáltan villantja fel, akire tettei mintegy önmagára szórt átok szállnak vissza rá, haldoklása inkább szimbolikussá válik, a gonoszság végső soron való elkerülhetetlen pusztulását sejteti.
Ezáltal az előadás figyelmeztet és tanít is, de nem üres, felszínes szólamokkal, hanem csontig hatoló, hátborzongató drámával, amelynek üzenete a bemutatott sötét borzalmak ellenére is mindezen túlmutató tisztaságot és reményt rejt.
A darab során mindvégig, egyre erősebben érezhetjük: mindennek, amit látunk, célja van, a produkció elrettentő, mégis mindannyiunk számára ismerősnek ható képeivel int óva a saját fájdalmunkból fakadó, mások ellen feltüzelt, hatalom- és becsvágyó gyűlölettől, amely korokon és kultúrákon átívelve pusztítja és gyötri az emberiséget.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!