Jan Fabre Resurrexit Cassandra című előadásának végén vagy ráhangolódtak a nézők a ingerküszöbét feszegető, földanyához szóló imának rítusára – és nem mellesleg megélték a meditatív állapot okozta katarzist –, vagy azt is megbánták, hogy megszülettek. A modern ember cinikus hozzáállását vette ugyanis célba a darab, amelynek az volt a fő üzenete, hogy annyira csak magával foglalkozik korunk embere, hogy egyetlen szó fejezi ki hitelesen ezt a botrányszámba menő állapotot: a szégyen. Azt jól tudjuk, hogy a modernség mára elidegenedéshez, magányhoz és kommunikációképtelenséghez vezetett, amelyre a megfelelő gyűjtőszó a közöny – ez egyben létállapot is, ahogy ezt Camus regényeiből is megtanulhattuk. A modern embert önmagán kívül senki és semmi nem érdekli, ezt dörgölik az alkotók ebben a darabban is orrunk alá. Az olasz Ruggero Cappuccio az előadásra készített szövege kapcsán egyébként eszébe is juthat a nézőknek Allen Ginsberg Üvöltés című verse, ugyanaz a hömpölygő szöveg árad és önt el mindent árvízszerűen, mint amelyre rémálomszerűen ébredtek a hippik: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket…”
Resurrexit Cassandra a hitelesség kérdéskörét járja körbe
Stella Höttler alakítja szenvedélyes átéléssel Cassandrát, a jósnőt, akinek már évezredek óta senki nem hallgat a jóslataira, mert Apollón átka sújtja, aki szerelméért cserébe a jóslás képességével ajándékozta meg, ám miután a nő megkapta az isteni ajándékot, nemet mondott Apollónnak. Vagyis átverte: büntetése tehát az lett, hogy hiába tudja a jövőt, soha senki nem fog hinni neki, bolond, féleszű nőszemélynek tartják az idők végezetéig. Nagyon érdekes megoldása a darabnak, hogy Cassandra monológját halljuk, ő beszél arról, hogyha nem vigyázunk, elpusztul a Föld, ő beszél arról, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, de az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy ez a nő verte át Apollónt is. Vagyis egy hiteltelen ember mondja a jövő titkát a szintén egyre jobban hiteltelenné váló modern embernek.
Egy önzetlenséget nem ismerő nő papol az önzetlenségről az önző modern embernek. Egy női bájait könnyen feltáró plakátszépség rajzolgat előttünk egy jövőképet, miközben azzal szembesít, hogy lássuk meg a dolgok mögött meghúzódó igazságot.
Négyszer öltözik át öt ruhába ez az igazából lét és nemlét közé szorult szellemlány. Felvesz feketét, amely a gyász színe, de itt a termőföldé is lehet, ahogy a zöld a természeté, a kék a vízé, a piros a véré, a fehér pedig a tisztességé, bár ez a ruha áll a legrosszabbul rajta. Nem szeretjük azt a Cassandrát, akit Jan Fabre rendez a színpadra, és nem azért, mert amit mond, az nem lenne hiteles, hanem mert pontosan tudjuk, hogy hazug és csalfa nőszemély. Így is táncol, csalfán, szemfényvesztőn. Egy színdarab leforgása alatt megtanítja a rendező, hogy meg kell tanulnunk túllépnünk a jogos előítéletünkön, ha a jövőről van szó. Vissza kell térnünk mindannyiunk közös ősi tudásához, és fel kell lázadni korunk hazug digitális diktatúrája ellen, amely virtuális szemfényvesztéssel eltereli a figyelmünket a természetes és hagyományos életmódunk szépségéről. Egy szégyenben maradt lány beszél nekünk az emberiség szégyenéről: arról, hogy közönyösek lettünk és cinikusak. Olyan ez, mint amikor Ágnes asszony mossa, csak mossa a vért fehér leple foszlányaiból Arany János költeményében. „Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!”
Borítókép: jelenet az előadásból (Fotó: Mitem / Wonge Bergmann)
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
