Utazás a lehetetlenbe

Nagy várakozás előzte meg a cseh Drak Színház szombathelyi vendégjátékát – a Mesebolt Bábszínház szervezésében, a 10. színházi olimpia és a Bábos Világtalálkozó programjában. Azóta is a fülünkben motoszkál – nem ereszt – az a játékos-repetitív zene, amely a George Mélies utolsó trükkjét kíséri.

Bábos és filmes absztrakció

Ma már nem csodálkozunk, ha filmes megoldásokkal találkozunk a színpadon. Akad nálunk fiatal színházrendező, aki szisztematikusan és sikeresen kísérletezik a színházi és a filmes eszköztár összehangolásával, ezáltal megújításával Az sem meglepő, ha egy bábszínházi előadásban nem a bábok vannak előtérben – vagy klasszikus értelemben vett figurális bábok talán meg sem jelennek. De a filmtörténet hőskorát és a bábszínházat (bizonyos értelemben szintén a hőskort) összehozni egy előadásban – messzemenő következtetésekre, vagy inkább fölismerésekre indító, ragyogó találmány. A film és a bábszínház egymásban tükröződik, egymást erősíti, egymással is játszik. Ember, báb, fény, árnyék – út a halhatatlansághoz. 

A bábos absztrakció és a filmes absztrakció – egyik is, másik is szoros kapcsolatban a lehetetlennel – szépen összecseng: az előadás megmutatja a lényegi hasonlóságokat, az anyag és az anyagtalan folytonos egymásba tűnését.

A bergsoni nevetéselméletet alátámasztó működési mechanizmusok (az ismétlődés, az automatizmus – mint komikumforrás) a film hőskorának és a vásári bábjátéknak is nélkülözhetetlen jellemzői. Más kérdés, hogy a Drak-előadásban a díszletszoba szemközti, hátsó falán feltűnő animáció, árnyjáték és a Mélies-filmkockák – a gyors, vicces mozgásokkal, a folytonos sürgés-forgással – ma már egy letűnt világ báját is hordozzák; a nevetés mellett valami furcsa melankóliát. Ez a furcsa-szép melankólia belengi az egész előadást, amelyben „igazi” bábként egyvalaki jelenik meg: a vásári komédiás halál, akit Vitéz László speciel rendszerint palacsintasütővel hatástalanít.

 

Újrajátszani az életet

A díszletszobában fehérre mázolt arcú öregember – öregembernek tűnő személy – ül velünk szemben. A láthatatlan negyedik fal úgy omlik le, hogy (bár kissé távol van) az öregember azonnal fölveszi a közönséggel a kapcsolatot. Ő Georges Mélies, élete végén valóban egy idősotthon lakója. Újrajátssza az életét. Vagy lepereg előtte az élete – micsoda pluszjelentések csillannak meg itt és most ebben a fordulatban. Szó nem hangzik el. A művészet nem ismer határokat és lám, jól dekódolható. Csupán a játékos-repetitív zene szól és azonnal fölvesszük a ritmust, értjük a szituációt: a katonás ápolónő ki-bejár, tűr és tilt. 

Mélies – mint valami laza, ki tudja, honnan mozgatott marionett – látszólag azonnal visszarendeződik, megadja magát, de amint őrzője kihúzza a lábát: folytatja a rosszalkodást. Vagyis a játékot. A varázslatot.

Rágyújt: tovaszáll, tekereg a cigarettafüst. Volt, nincs. Marad az édes illat. Hány olyan mesét ismerünk, amelyben az ősöreg főhősről adandó alkalommal kiderül, hogy titokban gyönyörű ifjú herceg. Így kapcsolódik össze az ismétlés nevetést kiváltó mechanizmusa a történetmeséléssel: hiszen gyorsan világossá válik, hogy küzdelem zajlik itt, életre-halálra. Csak nagyon könnyedén, nagyvonalúan, sok csillámló humorral. 

Megszületik a csoda

Aki az előadás előtt utánanézett Mélies munkásságának, örömmel fedezheti föl az interneten hozzáférhető Mélies-filmekből kölcsönzött motívumokat. De előismeretek nélkül is teljes értékű az élmény – csak másképpen. Hogy mennyire az, pontosan jelzi a szombathelyi közönség reakciója: a gyerekek vannak kevesebben, de – nem meglepő – ők a felszabadultabbak. A trükkök, viccek, váratlanul föllobbanó lángok, fölcsapó füstnyelvek, eltűnések és feltűnések játékát folyamatos kuncogás, bugyborékoló nevetés kíséri. Ezekben a trükkökben nem az a jó, hogy nem jövünk rá a nyitjukra, nem tudjuk, hogyan működnek – ezért aztán eláll tőlük a lélegzetünk. Pont fordítva: attól még szebbek és kedvesebbek, hogy sokszor éppen hogy érzékeljük, hogyan jön létre a csoda – mégis hiszünk benne.

És amikor Mélies helyet foglal a papírmasé holdkiflin, nemcsak az Utazás a Holdba című Mélies-scifi idéződik a színpadra, hanem titokban – csak nekünk, különösen Szombathelyen – Weöres Sándor Holdbeli csónakosa is. 

A tét hasonló: mi a kapcsolat föld és ég, lenn és fenn, valóság és álom, élet és halál között. Mi az egyik? Mi a másik? Mi az, hogy halhatatlanság? Létezik-e egyáltalán? 

A Drak Színház Mélies-előadása tíz éve műsoron van. Akár cserélődhetnek – közben cserélődtek is – a játszó személyek –, a történet megmarad és él, alkalomról alkalomra életre kel. Talán ez is egy kis halhatatlanság. 

Amikor a szombathelyi vendégjáték végén fölhangzik a nagy taps, és a színészek mosolyogva, rokonszenves természetességgel fölsorakoznak meghajolni (aztán megint, megint, megint…), mintegy bizonyítást nyer az előadás láttán megfogalmazódott sejtés: a Drak Színház vonzása mindenekelőtt ebben a laza derűben és a legszebb értelemben vett magabiztosságban rejlik. Mögöttük, bennük a több évszázados, világhírű bábos hagyomány – amelyet folyton megújítva visznek tovább. Nem csoda, hogy – miközben hódolattal őrzik emlékét – eleven partnernek tekintik Georges Mélies-t. 

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE! 

Borítókép: Georges Melies utolsó trükkje (Fotó: Szinhaz.org)