A tökéletes csaló

Elmyr de Hory, született Hoffmann Elemér (1905–1976) az évszázad egyik legnagyobb festményhamisítója, akinek hamisítványai ma már keresett alkotások a világ műtárgypiacán. Sőt, mivel egyre magasabb áruk meghaladta más hamisítók ingerküszöbét, ma már az ő képeit is másolják. Makláry Kálmán magyar műgyűjtő (és galériatulajdonos) gyűjteményében van hat Hory, amelyek bizonyosan a magyar származású hamisítózseni palettájáról szármáznak. Meg is mutatta őket nekünk.

Hory Elemér, születési nevén Hoffmann Elemér festőművész, hamisító által készített festmények a Kálmán Makláry Fine Arts-ban. A képen: Makláry Kálmán műgyűjtő, galériatulajdonos Fotó: Kurucz Árpád Forrás: Magyar Nemzet

Hory korhű vásznat használt (vett egy filléres, de korban passzoló festményt, amelyet lekapart a vászonról), majd úgy festett, hogy a kép beilleszthető legyen a hamisított festő életművébe. Nem csak a korszakait, az adott időszak körülményeit ismerte, de arról is volt tudomása, hogy az adott festői periódusban pontosan ki volt a mester modellje, milyen anyagokat használt, hol alkotott, mi inspirálta – taglalja az ismert műgyűjtő.

– Páratlan beleérző és megfigyelőképességgel rendelkezett, fotók alapján minden tekintetben átvette a másolt művész modorát, beleértve a kvalitásbeli hiányosságait is. Matisse, lássuk be, nem egy Zichy Mihály, Benczúr Gyula vagy Munkácsy Mihály, akik olyan festői tudás birtokában vannak, amelyhez nehéz földi halandónak felérnie.

Egy géniusz ösztönből képes rá, hogy odaken egy közelről vastag festékgubónak tűnő kupacot, hátralépve aztán olyan, mintha részletesen kidolgozott lenne, tűpontosan minden szín és fény ott van, ahol kell. Ez az, amit egy hamisító sosem képes megcsinálni! Nem véletlen, hogy Hory is csak olyan alkotókat hamisított, akiknek nem elsősorban festői kvalitásukban, sokkal inkább látásmódjukban rejlik az erejük, az ilyen alkotókat könnyebb hamisítani.

Ezért van az, hogy például a mai magyar hamisítók céltábláin is főleg Kádár Béla, Scheiber Hugó szerepel, nem pedig Csernus Tibor vagy Sándorfi István – foglalja össze Makláry Kálmán, aki szerint festői képességei alapján Hory pályája akár másképp is alakulhatott volna.

A világ legnagyobb hamisítóját Hoffmann Elemér néven anyakönyvezték Budapesten, 1906. április 14-én, Tenner Irén és Hoffmann Adolf nagykereskedő gyermekeként, igaz, a hazugságspirálba keveredő szélhámos később persze születési körülményeit is meghamisította. Kamu élettörténetet kreált magának, amelyben születési dátumaként 1912 szerepelt, pesti polgári családját pedig arisztokrata felmenőkre cserélte. Ez utóbbinak nemcsak hiúsági szempontból volt jelentősége, hanem mert amikor meg kellett magyaráznia, hogy milyen módon került birtokába az általa eladásra kínált (a valóságban általa festett) Picasso, Modigliani vagy Matisse, akkor arra tudott hivatkozni, hogy arisztokrata szüleivel a kommunizmus elől menekülve csak a festménygyűjteményüket hozták magukkal, amelyből szükség esetén elad egyet-egyet. Ez a sztori hihetőnek hatott a több nyelvet beszélő, lornyont viselő, egyfajta Háry János szerepét alakító Elmyr de Hory láttán. Hamisítói élete során több álnevet is használt, egyik ezek közül a Reynold Elmyr. Amikor amerikai tartózkodása idején valamelyik államból sietve kellett távoznia, két állammal arrébb új néven – alighanem hamisított új papírok birtokában is – mutatkozott be. Ténykedett Floridában, Kaliforniában, New York államban, Kansasben. Festményeire semmilyen aláírást nem vitt fel, így ha rá is jöttek a csalásra, a hamisítványt nem lehetett személyével összefüggésbe hozni – és egyébként is eltűnt addigra. 

Annak érdekében, hogy a hamisítványnak előtörténetet kreáljon, vásárolt 1920–30-as évekbeli albumokat, melyekben a kor könyvészeti gyakorlata szerint beragasztott fényképek szerepeltek. Lefotózta saját festményét, és a megfelelően öregített képet kicserélte a benne szereplővel, így már mutathatta, hogy íme, ez a kép szerepelt három-négy évtizeddel ezelőtt a nyilvánosságban. A gyanútlan vevőnek meg se fordult a fejében, hogy az általa mutatott albumot összevesse egy másik ugyanolyan albummal.

Az ifjú Hoffmann Elemér autodidaktaként kezdett festeni, majd kortársai többségéhez hasonlóan ő is a Müncheni Képzőművészeti Akadémián tanult, az 1920-as évek közepén pedig Párizsba költözött, és Fernand Légernél képezte tovább magát. Az 1926-os párizsi Őszi Tárlaton kiállították egyik festményét, munkájára azonban nem figyeltek fel, ami különösen kellemetlenül érintette, mert megélhetési nehézségekkel küszködött. Kávéházi közegben azonban módja nyílt összebarátkozni André Derainnal, Henri Matisse-szal és Pablo Picassóval, beszélgetéseik során tehát gondolkodásmódjukat is alaposan megismerhette.

Budapestre visszatérve László Fülöp pályatárs sikertörténetétől inspirálva akadémikus stílusú portréfestéssel is próbálkozott, igyekezett szolgáltatását gazdag kuncsaftoknak, sztároknak eladni. Egyik ügyfelétől, az ünnepelt színésznő Perczel Zitától azonban ékszereket lopott, és a bírósági tárgyaláson azzal próbált védekezni, hogy ő, kleptomániásként voltaképpen áldozat, mert direkt azért hagyták elöl az ékszereket, hogy ne tudjon ellenállni. Más ügyfeleit pedig hamisan azzal vádolta, hogy nem fizették ki a munkáját. 

Piti svindlerként nem vitte sokra Magyarországon, 1946-ban végleg kivándorolt a tengerentúlra. Megpróbált saját jogon festői karriert felépíteni Brazíliában de posztimpresszionista képei ott senkit sem érdekeltek. Egyik hölgy vevője viszont egy alkalommal rámutatott stílusgyakorlati céllal festett Picassójára, amelyért hajlandó volt jelentősebb árat kifizetni. Horyban bizonyossággá vált: ha ezt igényli a piac, akkor ezt kell csinálnia. 1946 és 1967 között egyes becslések szerint közel ezer, mások szerint több ezer hamis festmény kerülhetett ki a kezei alól.

Bármennyire is dörzsölt gazembernek gondoljuk Elmyr de Horyt, valójában ő is lépre ment. Sokszor igaz az állítólag Fouché francia rendőrminisztertől származó mondás, hogy Cherchez le femme (keresd a nőt – mint valami dolognak az okát, előidézőjét), ez csak áttételesen igaz Horyra. A végzet asszonya esetében a homoszexuális Fernand Legros volt, akivel az 1950-es években ismerkedett meg és aki vállalta, hogy negyvenszázalékos jutalék mellett becserkészi a vevőket és értékesíti Hory hamisítványait. Együtt járták be Amerikát, majd szerelmi kettősükhöz később harmadikként csatlakozott a francia–kanadai Real Lessard, aki beszállt az üzletbe, a gazdag műgyűjtők, műkereskedők levadászásába is. Volt olyan galériás ügyfelük, aki 250 ezer dollárt tett le 40-50 Hory-féle hamisítványért abban a hiszemben, hogy megfogta az isten lábát (200 ezer dollárért kelt el akkoriban egy-egy Picasso), majd miután kiderült, hogy rászedték és Hory-művekként kell eladnia a képeket, 90 százalékot bukott rajta.

Legros azonban a zavaros magánéleti viszonyok közepette Horyt is átverve megtartotta magának a nyereség nagy részét. Barátságukat megterhelte, hogy Legros időnként hűtlenséggel vádolta Lessardot – bár ő maga is más férfiakkal feküdt le –, mire Hory végül belefáradt a férfiakba és Legros ingatag temperamentumába, ezért Európába költözött. Legközelebb Párizsban futottak össze, ahol Legros megkérte, hogy adjon neki néhány festményt. Amikor de Hory elmagyarázta, hogy festményeit bezárták egy New York-i szállodába, Legros hozzálátott a megszerzésükhöz, majd eladta őket a nemzetközi művészeti piacon.

Horyt Legros egész közös életükben manipulálta, kizsákmányolta. Bár a festő aránylag jól élt, Legros éppen csak annyi pénzt csorgatott vissza a bankszámlájára, hogy kényszerítve érezze magát arra, hogy dolgozzon. Miután a francia hatóságok látókörébe került, a spanyol fennhatóságú Ibizára költözött, mert akkoriban Spanyolország és Franciaország között nem volt érvényben kiadatási egyezmény. Jellemző, hogy az általa építtetett csinos villa, amelyben élete hátralévő részét látszólag nagy lábon, partikkal és fogadásokkal tarkítva élte, valójában nem is Hory nevén volt. Otthona társadalmi élet központjává vált, „drága festményekkel rendelkező magyar arisztokrataként” valóságos celebbé vált, olyan barátokkal, mint Marlene Dietrich vagy a Bond-lányként híressé váló, élete során egy férjet és négy élettársat, köztük Jean-Paul Belmondót elfogyasztó színésznő, Ursula Andress.

Az imázsát tudatosan építő Elmyr de Hory, miután 1967-ben lebukott és sietve saját nevén aláírta műtermében lévő hamisíványait, stratégiát váltott. 1969-ben megkérte a morál kérdéseihez hasonlóan lazán viszonyuló Clifford Irving amerikai regényírót és oknyomozó riportert, hogy írjon számára egy valósághűnek beállított, de fikciókkal teli önéletrajzi regényt, amely meg is született Hamisítás! Korunk legnagyobb művészeti hamisítója, Elmyr de Hory címmel. Hory ekkor már nem is akarta eltitkolni, mivel foglalkozik, sőt inkább büszke volt rá. Irving és de Hory egyaránt szerepeltek Orson Welles 1974-es dokumentumfilmjében, az F for Fake-ben is. 

Nem is a festmények okozták a vesztét, hanem hogy értékpapírokat is elkezdett hamisítani. Amikor a francia hatóságok kiadatását kezdeményezték Spanyolországnál, ő 1976. december 11-én gyógyszereket szedett be és konyakot ivott rá, így lett öngyilkos. 

Ami sokatmondó – jegyzi meg Makláry Kálmán –, hogy az élete ugyanolyan zavaros volt, mint a halála. Holtteste eltűnt, számtalan hamis útlevelével együtt. Állítólag a halála után is látták Velencében a tömegben, és amikor ismerőse utánakiabált, elfutott és végleg eltűnt. De valószínűleg ez is csak egy városi legenda, egy újabb illúzió a sorban.

Eközben egyes Picasso, Modigliani és Matisse modorában készült képeit az őket őrző múzeumok vonakodnak bevizsgálni, nehogy kiderüljön róluk a kellemetlen igazság: csak egy ügyes pesti svindler képei.  

Borítókép: Kurucz Árpád