Kolhaas Mihály története az évszázadok alatt több írót is megihletett, a főhős alakja azóta legendává nemesedett, a mai korban is találhatók „kolhaasok” és hasonló ügyek. A híressé vált lókereskedő a 16. század derekán élt a németországi Havel folyó partján 30 éves koráig tisztességben, megbecsülésben. A jó állampolgár mintaképeként teltek a napjai, évei családjával, szeretett feleségével és gyermekével, akit szorgalomra és tisztességre nevelt. Ez az idilli élet addig tartott, míg egy állatvásáron az előjáróság vámszedés címen le nem foglalta két szép lovát. Ez aztán egyik pillanatról a másikra kifordította önmagából, és először a jog eszközeivel próbálta keresni az igazát különféle fórumokon, de miután nem járt sikerrel, az önbíráskodást választotta.
Előtte azonban még csendesen, fájdalmasan jegyzi meg az egyik jelenetben:
Az igazságomat követelem! Minden vágyam, hogy a pereskedés helyett a csikóimban gyönyörködjek.
Ez a vágya azonban nem teljesül, nem kapja vissza lovait. Különösen akkor válik öldöklő fenevaddá, amikor megtudja, hogy feleségét a testőrök agyonverték, így a vesztesége leírhatatlan. A fennálló hatalom elleni küzdelme egyre véresebbé válik, jogérzete rablóvá és gyilkossá teszi. Sejthető, hogy ennek előbb-utóbb nem lesz jó vége, és a pusztulásába rohan. Több hónapos ámokfutása alatt olyan igazságok törnek föl belőle, mint – például még a legelején – „A törvénybácsi vágja az utat nekünk, amin haladni kell”, majd később: „A társadalom olyan, mint a libamáj a tepsiben, ha nem figyelünk rá, odasül!” vagy: „Az igazság mindig a győzteseké.”
A főhős vívódásában így vádolja magát felesége haláláért: „Én öltem meg a feleségem, miattam történt.” Ez a szomorú önvallomás egyben azt is jelenti, számára már minden mindegy, az élete úgysem lesz már olyan, mint régen, amikor még együtt volt a család és a lovai is vele voltak.
A főszereplő Molnár László a joviális, békés családfő szerepében még kevésbé mutathatta meg, milyen kitűnő színész, de ahogy fokozatosan bűnözővé, őrjöngő fenevaddá válik, úgy alakul át karizmatikus drámai színésszé, aki felvonultatja mestersége minden színét, eszköztárát, amivel magával ragad bennünket, nézőket. Először szurkolunk neki, hogy békésen elérje a célját, győzzön az igazsága, de később – különösen felesége elvesztése után – minden törvénytelensége, önbíráskodása ellenére sem válik ellenszenvessé. Nem értünk vele ugyan mindenben egyet, de
kicsit megértjük, hogy fájdalmába beleőrülve talán nem is cselekedhet másként. Elhiteti velünk, ha bennünket érne hasonló igazságtalanság mai világunkban, valószínűleg közülünk is sokan így tennének, törnének-zúznának, s lehet, a fizikai erőszaktól sem riadnának vissza. Molnár Lászlónak köszönhetően a feszültség mindvégig velünk van, egy lélek vergődését hitelesen adja vissza a színpadon.
Dósa Mátyás Tronkai Vencel báróként mesterien alakítja az izgága ficsúrt, kitűnő választás erre a szerepre. Csákvári Krisztián öröklázadó Nagelshmidtje is telitalálat, de Lisbeth szerepében Molnár Nikolett is kedvesen, bájosan teremti meg a Kolhaas-család békéjét feleségként – amíg a tragédia be nem következik. Kaszás Mihály Luther Mártonként, Barabás Botond pedig Mannként remekel.
Csiszár Imre Lócsiszárja ismét bebizonyította, hogy a rendező a feszültségteremtés igazi mestere, célja pedig – ahogy nyilatkozta -, hogy a nézők az előadás után gondolkozzanak el az életükön és a sorsukon, s azon is, vajon ők hasonló esetben milyen utat választanának igazságkeresésükben – mert lócsiszárok szinte mindenütt vannak –, a törvénytisztelést vagy a törvénytiprást? Elgondolkodtunk…
Borítókép: László Róbert
