A táncelőadásként meghirdetett darab, noha természetesen számos táncos elemből áll, valójában inkább afféle pantomim – vagy talán átmenet a táncos, pantomimes és klasszikus színházi megoldások között. Egy emberpár, Sabino Civilleri és Manuela Lo Sicco játszik a színen kevés szóval, sok kifejező mozdulattal, lenyűgöző erővel. A történet szinte elmondhatatlanul egyszerű. Egy házasság történetét látjuk, visszafelé elmesélve, öregségtől kamaszkorig. A színpadon két láda áll, s ahogy az öreg kofferek mélyéről előkerülnek az emlékbe elrakott tárgyak – egy esküvői fátyol, egy tánccipellő, egy zenedoboz és mindenféle vicik-vacak –, úgy lépegetnek vissza az időben szereplőink. Aggastyánból, tévétávirányító felett perlekedő összeszokott kispolgárok, majd gyermeket nevelő fiatal házasok, táncversenyt megnyerő ifjak, holtodiglant fogadó házasodók, szerelemre találó fiatalok… Szóval olyanok, mint mi mindannyian, mint akármelyikünk, akiknek fiókjai, szekrényei, vitrinjei telis-tele vannak kacatokkal, emlékeket hordozó apróságokkal, olyanok, mint mi, akik együtt élnek, s nap nap után megtapasztalják a hűség erejét, szépségét, lélekemelő hatását.
Emma Dante világhírű olasz rendező állította színre ezt az alig egyórás kis előadást, melyben erőteljesen megjelenik a rendező abbeli törekvése, hogy színészeinek ne csak szavait, mimikáit, de egész testét, mozgásuknak fizikai erejét is felhasználja a színpadi jelenlét nyomatékosítása érdekében. A közelmúltban az Origónak nyilatkozva természetesen a most bemutatott darabról is beszélt.
A csalogányok tangója egy néhány évvel ezelőtti projektből született: egy trilógia része volt, aminek a címe: Szemüveg-trilógia. Az előadás az emlékek témáját dolgozza fel. Ez egy eltáncolt amarcord, egy romantikus, szentimentális előadás, ahol nincsenek törések és ütközések. Ez egy madártoll, amely a magasból hullik le, és hang nélkül száll le a földre. Egy egyszerű szerelmi történetet szerettem volna elmesélni, amit a szüleim élete ihletett.
De persze – tehetjük hozzá – ihlethette volna akárkinek a története, akárkié, aki kitartott az egyszer kimondott jóban-rosszban mellett, aki nem vált hűtlenné esküjéhez, egyszóval aki átélte a férfi-nő életközösségének csodáját.
Hadd írjam ide, mert ez a mély és igaz gondolatokat elősoroló előadás erről is szólt: tévedés azt hinni, hogy a kiteljesedő szerelem teremtő ereje újra és újra megadatik az embernek. Tévedés azt hinni, hogy egy félbehagyott házasság máshol, máshogy, mással újra elkezdhető. Azt az erőt, azt az elszánást, amivel az emberpár megismétli a teremtést, újraalkotja az édent, újragyúrja az embert, nem méri bő kézzel a természet.
Ádám és Éva fogadkozása mindenkié, mikor párrá válik. (Ha már a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó egyik előadásáról írok, örömmel idemásolom: „Ez az enyém. A nagy világ helyett E tér lesz otthonom. Birok vele, Megvédem azt a kártevő vadaktól, És kényszerítem nékem termeni.” „Én meg lugost csinálok, éppen ollyat, Mint az előbbi, s így körénk varázsolom A vesztett Édent.”) Ám keveseknek adatik meg, hogy újra nekiveselkedhessen, ha úgy érzi, végleg elrontotta.
A csalogányok tangója arra emlékeztet ebben a válásokkal szabdalt, félbehagyott teremtésekkel megnyomorított, eldobott gyerekekkel teleszórt modern világban, hogy akár együtt is lehet maradni. Emberhez méltó tapasztalat a közösen élt élet.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Jelenet az előadásból (Forrás: Színház.org)
