A film nem premier Veszprémben: független, állami támogatás nélkül készült alkotás létére több mint harmincezer magyar látta tavalyi bemutatója óta. Rendezője a félig magyar, félig ukrán származású, Magyarországon élő Ljasuk Dimitry reklámszakember, természetvédelmi aktivista és természetfilmes, akinek ez az első nagyjátékfilmje. Saját pénzből, nagyrészt egyedül készítette, alig néhány színésszel, amatőr szereplővel és stábtaggal. A történet pedig valós alapú, személyes ihletésű („így jöttem” film), mintha csak egy filmes memoár, egy utólagos filmnapló lenne.
Ígéretes debütálás a Jóreménység-sziget
A nagyrészt önmagát alakító rendező a filmben a koronavírus-járvány kitörését használja ki arra, hogy elvonuljon remetének egy szigetre a Tisza-tó közepén. Valami ilyesmit megtett a rendező is, a filmen meg is látszik a rengeteg közlésvágy, a rendkívüli élmények inspirációja, vagyis hogy az alkotó valamit nagyon el akart mesélni. Narrációjában és képeivel is amellett érvel, hogy aki teheti, annak érdemes a természetet, a lassú, egyszerű életet választani korunk nagyvárosi életmódja ellenében.
Összességében őszinte, jó szándékú, szívvel-lélekkel elkészített filmet látunk, amin viszont nagyon meglátszik az is, hogy első mozifilmes próbálkozás, és hogy a szakmától függetlenül készült. És bár megvannak a maga előképei (Számkivetett, és narrációban a Forrest Gump), de az is lerí, hogy alkotóját nem igazán érdekli a filmek és úgy általában a történetek dramaturgiája, pedig ennek a kultúráját, szakmáját, tudományát Arisztotelésztől számítjuk, és egyik nagysága épp a magyar Egri Lajos volt. Ilyen értelemben amatőrfilmet látunk, tipikus újonchibákkal. Rögtön úgy kezdődik, hogy a főhős egy plüssbékának meséli el a történetet, ebből indul ki a film bőbeszédű, csapongó, az üzenetet szájbarágó narrációja – amióta világ a világ, senki nem kezdett még fennhangon plüssbékának mesélni, pláne egy több mint két óra hosszú történetet.
A film elmesélése tehát ritkán életszerű, és az alkotó túl sokat markol, mindent is megpróbál elmondani, gyakorlatilag egy filmes memoárt készített, amiben túl sokat beszél magáról és nem eleget a fő témájáról. Márpedig a memoár két esetben lehet érdekes: ha az alany maga kifejezetten érdekes és rendkívüli életet élt, például David Lynch Aminek álmodom című memoárja épp annyira letehetetlen, mint amennyire hosszú és részletgazdag. A másik eset, amikor a memoár zseniálisan van megírva, megcsinálva: Karl Ove Knausgård Harcom-regényfolyama erre talán a legjobb példa. Egy elsőfilmes viszont ne legyen ennyire énközpontú, vagy akkor legalább legyen zseni.
A dramaturgiai hiányosságoknak se szeri, se száma, talán a legfájóbb például, hogy a főhős kész értékrenddel megy a szigetre, nem megy át jellemfejlődésen, semmire nem csodálkozik rá a szigeten lévő kabinjában. Mennyivel jobb lett volna, ha a covidnak köszönhetően kényszerből kerül ilyen helyzetbe, és ott jön rá, hogy mennyivel jobb a minimalizmus, mint korunk mókuskereke. A dramatizálásban tudna tehát fejlődni az elsőfilmes Ljasuk Dimitry, így lenne képes a lehető legtöbbet átadni a nézőnek, és összességében filmet csinálni egy szép felvételekkel illusztrált hangoskönyv helyett. De elnézve a Jóreménység-szigetet és látva, hogy így is van közönsége, ha erre ráérez, akkor a határ a csillagos ég.
Borítókép: Ljasuk Dimitry a filmben (Forrás: YouTube)
