Ekkora önsorsrontó őrültséget csakis az ember tehet a Tiszával

Íme az ember szemete – lehangoló, sokkoló képkockákkal kezdődik Ljasuk Dimitry A Tisza nevében című dokumentumfilmje. A kárpátaljai Rahón járunk, a településen nincs hivatalos szemétlerakó, így mindenki a Tisza partjára dobja a hulladékot. Valóságos szeméthegyek alakultak ki a folyótól alig pár méterre, és áradások idején ezek a veszélyes, lassan bomló, káros anyagok belekerülnek a Tisza vízébe, onnan pedig Magyarországra.

– A Tisza-tó nagy problémája a környezetszennyezés és az a rengeteg műanyag, amit a Tisza a vízgyűjtő területéről hoz: Romániából, Ukrajnából, Szlovákiából és a magyarok háztartásaiból. Meg kell mutatni a problémákat – mondta Ljasuk Dimitry félig ukrán, félig magyar független filmes rendező és tiszai lokálpatrióta. Eleinte kissé furcsán hangzik, hogy valaki egy folyót tekint szűkebb hazájának, de ha megnézzük A Tisza nevében című dokumentumfilmjét, akkor kiderül, hogy ennek igenis van tartalma. Ljasuk Dimitry új filmje a Tisza és Kárpátalja hulladékproblémájáról szól, meg arról, hogy miként küzdenek a kárpátaljai főszereplők és a magyar meg ukrán önkéntesek az emberi felelőtlenség ellen.

A vak is látja, hogy a Tisza szennyezése egy időzített ökológiai bomba, ami Magyarországot pusztítja, de a Fekete-tenger élővilágát sem kíméli.

A filmben a gonzó stílusú YouTube-riporterekre jellemző képkockák keverednek látványos drónfelvételekkel, dokumentumfilmes beállításokkal – ez a különös elegy a szerző védjegye, és jól is áll neki. A film olykor lírai – a Tiszáról szóló vallomások, a szerelmes földrajza – másszor meg nagyon kendőzetlenül szembesít a rögvalósággal, vagy még inkább szemétvalósággal. A másik erénye az, hogy nemcsak szlogenszerű, hanem valóban emberközeli történeteket ismerhetünk meg általa.

Sziszifuszi küzdelem a szemétóriással

A dokumentumfilmben két kárpátaljai férfi történetét ismerjük meg, akik megelégelték a helyzetet, és eldöntötték, hogy saját szakállukra cselekszenek. Viktor Buchynsky mérnök, öko-aktivista hulladék-feldolgozó udvart üzemeltet, próbálja rászoktatni a környékbelieket, hogy hozzá vigyék a szemetüket, melyet szelektíven kiválogatnak és próbálnak újrahasznosítani, hasonlót csinál Franz Béla öko-aktivista is. Küzdelmük sziszifuszinak látszhat, pláne a szemét mennyiségének a tudatában, mégis példaértékű amit csinálnak, hisz egyszerűen nem hajlandók beletörődni a helyzetbe, legyinteni, majd tovább állni – lényegében ilyen emberek adnak tartalmat a hazaszeretet fogalmának. Mert A Tisza nevében a hazaszeretetről is szól, mégpedig arról, hogy a hazaszeretetnek nem frázisokban kell megnyilvánulnia, hanem a szülőföldért érzett felelősségben, és ezen is túl: a cselekvésben. Jó lenne, ha iskolákban is vetítenék ezt a filmet, mert nemcsak a folyó, hanem a kárpátaljai magyarság mindennapjaiba is beletekinthetünk.

Viktor Buchynsky mérnök, öko-aktivista a hulladék-feldolgozó udvarán Forrás: A Tisza nevében

De Ljasuk Dimitry nem áll meg Magyarország határán, hisz a Tisza forrásától egészen a Fekete-tengerig utazik, hogy mindenkit kiábrándítson a Duna-delta partjainál. A Duna Szent-György ágának a Fekete-tengeri torkolatának környékén festői partszakaszokat láthatunk, ám alig pár métert kell sétálni a part menti fás-bokros övezetbe, hogy ismerős szemétbe, PET-palack-rengetegbe botoljon. Dimitry egyenként megnézegeti a palackokat, és az elmosott címkéik alapján könnyen meg lehet állapítani, hogy mely országból kerültek oda: nagy részük ukrán és román, ám bizony szlovák és magyar is van közöttük. A Duna-deltában lakókkal is beszélget, ők az egész életüket vízközelben töltötték, ezért különösen fáj nekik a helyzet. Ezután egy lírai hangú monológot mond el a dokumentumfilmes, melyben többek között ez is elhangzik:

„A patakba dobott vagy a folyópartján hagyott szemét is mind egy szeg a Fekete-tenger koporsójában. Ha nem tanulunk a hibáinkból, ha nem változtatunk, és ha nem cselekszünk, egy napon majd arra ébredünk, hogy halott a tenger. Megöltük.”

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=TLyK_aIu3fc[/embed]

A dokumentumfilmben persze a szennyezés okozóit is tetemre hívja, és mivel nyilvánvalóan minden állam felelős a folyó tisztaságáért, melyeken áthalad, a legnagyobb gondok, a baj forrása Ukrajnában van, hisz onnan ered a folyó. Az ukrán szakhatóság több mint 15 éve képtelen megakadályozni, hogy az áradó Tisza a part menti (többnyire illegális) hulladéklerakókból szeméthegyeket szállítson Magyarországra.

A hatóságok nemtörődömsége és az ukrán állam közönye felháborító.

A film nézése közben pedig állandóan arra gondolok, hogy ha még élne Ráth-Végh István, akkor a Tisza szennyezéséről, megmérgezéséről külön fejezetet írna Az emberi butaság kultúrtörténete című könyvébe.

Tisztelt Zelenszkij elnök úr!

A film vége felé Ljasuk Dimitry a kamerába beszélve egyenesen az ukrán elnöknek üzen, a Tisza nevében:

– Tisztelt Zelenszkij elnök úr! Azért vagyok itt, hogy megkérjem önt tisztelettel, hogy tegyen valamit. Akadályozza meg, hogy a mögöttem látható óriási szemét a Tiszába kerüljön. A folyók nem szeméttárolók. Több ezer ember harcol Magyarországon azért, hogy megtisztítsa a Tiszát a szeméttől, melynek jelentős része Ukrajnából érkezik. Én is közéjük tartozom […]”

Hogy eljut-e a címzetthez a felszólítás, vagy sem, az a jövő zenéje. Az sokkal jobb, hogy Ljasuk Dimitry dokumentumfilmjében nemcsak megállapítja a bajt, nemcsak sokkolja a nézőt vagy szembesíti embertársai hibáival, hanem azt is bemutatja, hogy mit lehetne kezdeni ezzel a sok szeméttel. Ehhez a két főszereplő emberfeletti munkája nyilván nem elég, sürgős állami beavatkozás kell, a rahói szeméthimaláját csak úgy lehetne felszámolni, ha korszerű szemétfeldolgozó üzemet építenek oda, és megszervezik Kárpátalja szemétszállítási rendszerét. Ezek persze állami feladatok, a sikerükhöz az is kell, hogy az emberek gondolkodása is megváltozzon, mert minden fejben dől el.

Már az is siker, ha valaki úgy dönt, hogy nem dobja a PET-palackot a Tiszába.