Ekkora önsorsrontó őrültséget csakis az ember tehet a Tiszával

Íme az ember szemete – lehangoló, sokkoló képkockákkal kezdődik Ljasuk Dimitry A Tisza nevében című dokumentumfilmje. A kárpátaljai Rahón járunk, a településen nincs hivatalos szemétlerakó, így mindenki a Tisza partjára dobja a hulladékot. Valóságos szeméthegyek alakultak ki a folyótól alig pár méterre, és áradások idején ezek a veszélyes, lassan bomló, káros anyagok belekerülnek a Tisza vízébe, onnan pedig Magyarországra.

Viktor Buchynsky mérnök, öko-aktivista a hulladék-feldolgozó udvarán Forrás: A Tisza nevében

De Ljasuk Dimitry nem áll meg Magyarország határán, hisz a Tisza forrásától egészen a Fekete-tengerig utazik, hogy mindenkit kiábrándítson a Duna-delta partjainál. A Duna Szent-György ágának a Fekete-tengeri torkolatának környékén festői partszakaszokat láthatunk, ám alig pár métert kell sétálni a part menti fás-bokros övezetbe, hogy ismerős szemétbe, PET-palack-rengetegbe botoljon. Dimitry egyenként megnézegeti a palackokat, és az elmosott címkéik alapján könnyen meg lehet állapítani, hogy mely országból kerültek oda: nagy részük ukrán és román, ám bizony szlovák és magyar is van közöttük. A Duna-deltában lakókkal is beszélget, ők az egész életüket vízközelben töltötték, ezért különösen fáj nekik a helyzet. Ezután egy lírai hangú monológot mond el a dokumentumfilmes, melyben többek között ez is elhangzik:

„A patakba dobott vagy a folyópartján hagyott szemét is mind egy szeg a Fekete-tenger koporsójában. Ha nem tanulunk a hibáinkból, ha nem változtatunk, és ha nem cselekszünk, egy napon majd arra ébredünk, hogy halott a tenger. Megöltük.”

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=TLyK_aIu3fc[/embed]

A dokumentumfilmben persze a szennyezés okozóit is tetemre hívja, és mivel nyilvánvalóan minden állam felelős a folyó tisztaságáért, melyeken áthalad, a legnagyobb gondok, a baj forrása Ukrajnában van, hisz onnan ered a folyó. Az ukrán szakhatóság több mint 15 éve képtelen megakadályozni, hogy az áradó Tisza a part menti (többnyire illegális) hulladéklerakókból szeméthegyeket szállítson Magyarországra.

A hatóságok nemtörődömsége és az ukrán állam közönye felháborító.

A film nézése közben pedig állandóan arra gondolok, hogy ha még élne Ráth-Végh István, akkor a Tisza szennyezéséről, megmérgezéséről külön fejezetet írna Az emberi butaság kultúrtörténete című könyvébe.

Tisztelt Zelenszkij elnök úr!

A film vége felé Ljasuk Dimitry a kamerába beszélve egyenesen az ukrán elnöknek üzen, a Tisza nevében:

– Tisztelt Zelenszkij elnök úr! Azért vagyok itt, hogy megkérjem önt tisztelettel, hogy tegyen valamit. Akadályozza meg, hogy a mögöttem látható óriási szemét a Tiszába kerüljön. A folyók nem szeméttárolók. Több ezer ember harcol Magyarországon azért, hogy megtisztítsa a Tiszát a szeméttől, melynek jelentős része Ukrajnából érkezik. Én is közéjük tartozom […]”

Hogy eljut-e a címzetthez a felszólítás, vagy sem, az a jövő zenéje. Az sokkal jobb, hogy Ljasuk Dimitry dokumentumfilmjében nemcsak megállapítja a bajt, nemcsak sokkolja a nézőt vagy szembesíti embertársai hibáival, hanem azt is bemutatja, hogy mit lehetne kezdeni ezzel a sok szeméttel. Ehhez a két főszereplő emberfeletti munkája nyilván nem elég, sürgős állami beavatkozás kell, a rahói szeméthimaláját csak úgy lehetne felszámolni, ha korszerű szemétfeldolgozó üzemet építenek oda, és megszervezik Kárpátalja szemétszállítási rendszerét. Ezek persze állami feladatok, a sikerükhöz az is kell, hogy az emberek gondolkodása is megváltozzon, mert minden fejben dől el.

Már az is siker, ha valaki úgy dönt, hogy nem dobja a PET-palackot a Tiszába.