Hétköznapi jövés-menés, egy bölcsődés kisfiú és szüleinek élete 2015-ben: innen indul Kilian Riedhof német rendező filmje. A dátum a megtörtént események miatt lényeges, a történet akár ma is játszódhatna. Az édesapa író, otthonról dolgozik, a felesége sminkesként dolgozik, és épp a nyári korzikai tervekről beszélnek, amit egy munka akadályozna meg. Hèlène aztán egyik este bulizni indul egy közös barátjukkal, Brunóval, éppen a Bataclan nevű szórakozóhelyre – amit az éjszaka közepén terrortámadás ér. A gyűlölet megnyilvánulása.
A kezdeti idegőrlő telefonálgatás, a várakozás után, a kórházról kórházra járó férj egyre mélyülő kétségbeesését visszafogottan, de hitelesen érzékelteti Antoine szerepében Pierre Deladonchamps. Elképesztő erővel tartja magát és próbálja kicsi gyermekét, Melvilt, is a napi rutin szerint vinni-hozni a bölcsődébe, miközben a hozzájuk ideiglenesen beköltöző testvérek-rokonok igyekeznek segíteni őket. Ám a biztos hír végül megérkezik: Hèlène is az áldozatok között van. Nincs miért reménykedni.
Antoine, aki egyébként éppen készülő regényével kínlódott, felesége holttestét nézve hirtelen mintha dimenzióváltásba kerülne, hazasiet és leül a számítógépe elé. A szavak először csak futnak a fejében majd hirtelen ömleni kezdenek, hogy egy levél formájában végre megszülessenek. A személyes hangvételű, döbbenetes lelkierőt sugárzó írást közzéteszi a saját facebook-oldalán majd igyekszik lezárni valamennyire magában a folyamat egy részét, így is elgyászolva élete szerelmét.
Ám hajnalban telefont kap: mint kiderül, a levél az internet világában önálló életre kelt – ezrek osztották és osztják meg folyamatosan a gyűlölet ellen szóló és a közösség erejéről íródott önvallomást.
A telefonon már a média jelentkezik be, így Antoine több felületen is vállalva az arcát és nevét mintegy utazó nagykövete lesz a gyűlölet elleni kiállásnak, közben leveleket, csomagokat, erőt adó, kedves szavakat kap. A metrón ismeretlen lány mond neki köszönetet, sőt, még azt is felajánlják neki hogy felváltva főznek rá és kisfiára a bölcsistársak anyukái...
De nem ennyire egyszerű felgyorsítani az időt vagy elnyomni az érzéseket az esetlegesen feltörő gyűlölet irányába.
Antoine próbál felejteni, de még az is iszonyatosan nehezére esik, hogy a robbantás után életben maradt Brunóval leüljön beszélni egy ital mellett, felidézve a Hèlène halála előtti pillanatokat. Végül az álmok és emlékek nyomasztó súlya ellenére is igyekszik megtalálni-megőrizni önmagát: elmegy Bruno születésnapi bulijára, majd ráveszi magát, hogy elutazzon Korzikára a kisfiával. A történetnek valójában nincs vége, és nem is lehet: az idő mindössze elviselhetőbbé teheti a hiányt, de mást nem tud.
A dráma alapja ugyanakkor valós történet. A Csak azért sem gyűlöllek titeket könyv szerzője, Antoine Leiris francia újságíró, aki azzal, hogy írásba foglalta az eseményeket, megpróbált valami emberfeletti módon bánni a saját érzéseivel, ezzel példát mutatva sokaknak. A regény 2016-ban jelent meg magyarul, a robbantásos merénylet áldozatainak állítva ezzel emléket. A film korrekt és elgondolkodtató, érzelmileg pedig erősen hat a nézőre, pontosan a kevés eszközzel történő, hiteles ábrázolásmód miatt.
Borítókép: A gyűlöleten felülemelkedni képes apa és fia (Fotó: Mozinet)
