Dune nyaranta rendszeresen Landes-ba utazik a szüleivel, hogy az Atlanti-óceán menti üdülőhelyen töltsenek egy hetet. Tavaly azonban nem mentek, és a tízéves lány nem tudja, mi volt e váratlan programváltozás oka. 2021 júliusában viszont ismét autóba ülnek, és Landes-ban kitörő örömmel üdvözli a lányt nála két évvel fiatalabb barátnője, Mathilde. Néhány napig elválaszthatatlanok lesznek, és csaknem mindent együtt csinálnak majd.
Első pillantásra tehát úgy tűnik, minden éppen olyan, mint tavalyelőtt volt.
Dune-nek azonban van egy kellemetlen érzése: ez a nyár más lesz, mint a többi.
Úgy érzi, szülei nem törődnek vele – édesanyja, Sarah a depresszió jeleit mutatja, édesapja, Thiago mintha el akarná hagyni őket –, a nyaralóhelyen felbukkanó huszonévesek alkoholtól, buliktól és zűrös szerelmi viszonyoktól zavaros világa viszont nagyon is vonzza…
A néző számára egykettőre világossá válik:
a korszak, amelyet maga mögött hagyott, Dune számára immár kevéssé izgalmas, az előtte álló ugyanakkor teli van bizonytalansággal, kétségekkel.
Annak esélye, hogy rájöjjön, mi történt a családjában, és megértse, mi okozza szülei kapcsolatának mind nyilvánvalóbb válságát, még így, e körülmények közepette sem múlt el, a kérdés csupán az, képes lesz-e megtalálni a talány megfejtéséhez kellő eszközt? Egy bizonyos pontig úgy tűnik, nem.
A Jilian és Mariko Tamaki This One Summer című, angol nyelvű képregénye alapján készült francia–belga film tehát a gyerekkorból a kamaszkorba való átmenet története, egy tizenegy éves lány szemszögéből elmesélve.
Az alkotás leginkább azáltal hat, hogy
sikerül érzékletesen bemutatnia a gyerekek és a felnőttek világa között fennálló ellentétet
– az előbbi naiv, viszont többé-kevésbé áttekinthető és befogadható, utóbbi kiábrándult, s tele van rejtegetett titkokkal, kibeszéletlen traumákkal –; valamint az egyik közegből a másikba igyekvő, már nem gyerek, de még távolról sem felnőtt Dune kíváncsiságát és próbálkozásának állhatatosságát.
A készítők remek színészt találtak a tizenegy éves központi karakter életre keltésére. Rose Pou-Pellicer játéka természetes és eleven, a néző percek alatt Dune mellé áll, és szurkolni kezd neki, hogy felfedezőútjai során rátaláljon arra, amit keres.
A fennmaradó alakok közül ugyanakkor egyik sem különösebben árnyalt, és egyik sem kimondottan szimpatikus. Thiagot, az édesapát ugyanakkor az a mexikói Gael García Bernal formálja meg, aki több, mára kultuszfilmmé vált alkotásban bizonyított már: Korcs szerelmek, Anyádat is, Che Guevara: A motoros naplója. Kisebb rejtély, mit keres egy ilyen jó nevű színészt egy ilyen szerepben. Ráadásul a cselekmény meglehetősen ötletszerű, a történet gyakran elveszíti a fókuszt, mintha a rendezői koncepció része lett volna, hogy a jelentőséggel bíró, fontos részleteket a befogadó maga válogassa ki az eléje tálalt, kevésbé jelentős apróságok közül.
Az Az a bizonyos nyár így komolyabb témákat is érintő, keserédes film lett a gyermekkorból a kamaszkorba való átmenet elkerülhetetlenségéről, a családi kötelékek meglazulásáról és újbóli megfeszítéséről.
Érzelgősnek vagy túlmagyarázottnak semmiképp sem mondható, egyenetlennek viszont annál inkább: helyenként érzékeny és kedves, helyenként semmitmondó és üres.
A nézők egy része így bizonyára felemás érzésekkel távozik majd a moziból, bár arra, milyen kedvező benyomást keltett a főszereplő, és milyen szemet gyönyörködtetőek az Atlanti-óceánhoz közeli tájak, így is jó darabig emlékezni fog.
(Az a bizonyos nyár/Cet ete la. Feliratos francia–belga dráma. Játékidő: 99 perc. Rendezte: Eric Lartigau, 2022. A hazai mozibemutató dátuma: 2023. július 6. Forgalmazza az ADS Filmek.)
