Az, hogy kit választunk példaképünknek, könnyen meghatározhatja az egész életünket. Iggy Pop esetében ez mindenképpen igaz, amikor először elment egy Doors-koncertre 1967-ben és meglátta, hogy a hihetetlenül népszerű együttes énekese önmagából teljesen kikelve, láthatóan bedrogozott állapotban, teljesen kaotikust hatást keltve, a közmorálra fittyet hányva adja elő a dalait, úgy döntött, ő is hozzá hasonlóan a teljes őrületre építi majd a performanszait.
A hetvenes években amellett, hogy minden fellépésén – akkor még nem mindennapi módon – beugrott és végszörfözött a közönségen, előfordult, hogy késsel vágásokat ejtett a testén a koncertjei közben – ez az önsértő előadásmód valószínűleg később Marilyn Mansonra is hatással volt –, de megesett, hogy mindenki szeme láttára lőtte be magát heroinnal.
Az ajánlócikkünkben felelevenítettük azt a poént, hogy nagyon fontos a környezetvédelem, hiszen lassan gondolnunk kell arra is, hogy milyen világot hagyunk magunk után Keith Richards számára és ugyanez Iggy Pop esetében is megállja a helyét.
Az énekes mindent megtett azért, hogy számos pályatársához hasonlóan bekerüljön a huszonhetesek klubjába, a sex, drugs and rock ’n’ roll mentalitást végtelenül komolyan vette, alaposan kiélvezte a rajongólányok szeretetét nem egy nemi betegséget összeszedve, a heroinfüggősége pedig több alkalommal is megtörte a karrierjét. A The Stooges nevű zenekarában nem is bírta mindenki vele az iramot, több társa meghalt kábítószerekkel és alkohollal összefüggésben, Iggy Pop azonban halhatatlannak bizonyult, nem csak a szerek, hanem az idő sem fogott ki rajta.
Ennek köszönhetően bár már hetvenhat éves, fáradhatatlanul turnézik, jelenleg az önálló fellépései mellett a Red Hot Chili Peppersszel járja a kontinenst, és bár természetesen már nem olyan kockás a hasa, mint fénykorában, de még mindig olyan elánnal mozog a színpadon, hogy a jóval fiatalabb pályatársai valószínűleg félidőben kifulladnának. És az arca sem olyan sima már, mint ifjúkorában, de a ráncai egy térképet alkotnak – a hetvenes évek rock ’n’ rolljának térképét.
Mint az tegnap este is kiderült, Iggy Pop koncertjei Iggy Popról szólnak. Ez az állítás elsőre nevetségesen triviálisnak hangozhat, de arról van szó, hogy nincsen semmi a színpadon, ami elterelné a figyelmet az énekesről, nem csapnak fel lángnyelvek vagy füstoszlopok és konfettivel sem ízesítik a sörünket, a kivetítőn pedig legtöbbször a korai lemezeinek a borítói jelennek meg. A legenda – mint harminc éve mindig – póló nélkül tekereg a mikrofon mögött és teljesen átszellemülten adja elő a dalait. Nyilván a kor valamelyest rajta is fog, jóval visszafogottabb az előadásmódja, mint a hetvenes években, de ha még mindig az a téboly jellemezné, akkor most nem beszélhetnénk a veszprémi koncertjéről, hanem a rock ’n’ roll nagy halottjaként emlékeznénk rá, mint az említett Jim Morrisonra.
Nekem személyes fájdalmam, hogy a 2003-as Skull Ring című albumáról ezúttal sem vett elő egyetlen dalt sem, noha a Sum 41-nal közösen felvett Little Know It All vagy a Green Day-jel rögzített Private Hell szerettette meg a generációmmal az énekest és egyben prezentálta, képes modernizálni a hangzását az akkori trendekhez igazítva. Az ősrajongók talán nem is tudják, miről beszélek vagy egyenesen idegenkednek ettől a korongtól, talán kicsit maga Iggy Pop is, mert akkor sem adta elő ezeket a számokat, amikor azok még frissek voltak.
Azok viszont, akik pályájának a korai szakaszát szeretik, a mennyországban érezhették magukat tegnap este, az olyan megkerülhetetlen slágerek, mint az I Wanna Be Your Dog, a Lust For Life vagy a The Passenger pedig nem hogy nem vesztettek az elképesztő erejükből, hanem egyesen jobban szólnak, mint lemezről.
Iggy Pop elképesztően profi zenészeket vett fel maga mellé, a gitárosok és a dobos mellett fúvósokkal és billentyűssel kiegészülve, mindennek köszönhetően a régi dalok új rétegeket és friss energiát nyertek.
Nem feltétlenül vagyok híve annak, amikor egy zenész újra felveszi egy korábbi albumát, de ha ebben a felállásban is készítene egy új verziót a klasszikus albumaiból, ki sem venném a lemezjátszóból vagy pontosabban a Spotify lejátszási listából.
És dicséret illeti a Gyárkertet is, a technikusok elképesztően profi munkát végeztek, rengeteg koncerten megfordultam már, de ilyen kristálytiszta hangosítással ritkán találkoztam.
Annak ellenére egyébként, hogy az énekes karrierje során egyetlen lemeze sem debütált az eladási listák elején, soha nem volt olyan hatalmas sztár, mint például Ozzy Osbourne, mégis a generációkon átívelő hatása megmutatkozott Veszprémben is: a középkorú rockzene rajongók mellett huszonévesek is megjelentek és szemmel láthatóan ők sem tudták kivonni magukat a rockikon hatása alól. Ez pedig valahol csoda, legalábbis azok, akik a hetvenes években végigkövették Iggy Pop ámokfutását és heroinfüggőségét, valószínűleg soha nem sejtették volna, hogy az előadó több mint ötven évvel később nem csak ép és egészséges lesz, hanem jobb formában lesz, mint valaha és képes lesz még mindig megszólítani a fiatalokat.
Borítókép: Iggy Pop (Fotó: MTI/Bodnár Boglárka)
