Népszerű kiállítás nyílt a budai Hegyvidék Galériában: a csoportos kortárs tárlat azt mutatja meg, hány művésznek jelentett ihletet és hányféleképp közelítettek a macska megjelenítéséhez. Már önmagában az is figyelemfelkeltő, hogy nem valami elvont hívószó mentén épül egy tárlat, hanem olyan mindennapi jelenséghez igazodik, amelyhez mindannyian viszonyulunk valahogyan.
Az ókori Egyiptomban még úgy tekintettek az állatokra, mint isteneik e világbeli megnyilvánulásaira. A macska lehetett védelmező, de a termékenység szimbóluma is.
Az azóta eltelt évszázadok újabb jelentésrétegeket helyeztek a macskára, de a szeszélyes és megfejthetetlen, meghódíthatatlan állat soha nem szűnt meg a vonzó és kiismerhetetlen nőiség jelképe maradni.
És minthogy a női attribútumok általában, úgy a macska is gyakran múzsája a festészetnek és a képzőművészetnek. A Cicc! című tárlat a macskaábrázolások sokféleségét jeleníti meg, s ezáltal sztereotípiák nélkül közelít az állathoz.
Van egy hatéves forma kislány, nagy kék szemekkel, fekete hajjal, aki nemcsak ottjártunkkor szaladt be a galériába, de mindennap ellenőrzi, hogy Nyári Flóra szobrász alkotásában, a kopott ajtókeretben ott van- e még a kőcica.
Aligha lehet egy művésznek nagyobb elismerés, mint amikor a gyermeki fantáziában ilyen módon életre kel az alkotása, s válik a mindennapok részévé.
Csakúgy, ahogyan Nyári Flóránál a pécsi, pontosabban a tettyei valóság elmaradhatatlan eleme a macska. Ott húzódik a kopott, nyitva maradt ajtókeretekben, eggyé válik az épülettel, a ráhullott festékdarabkákkal. Minket is fogva tart ez a látvány, minden oldalról megszemléljük ezt a küszöbre és az ajtófélfához simuló, arctalan alakot, a képzelt ház elmaradhatatlan lakóját. Akárcsak a háztetőn, két-három régi cseréptalapzaton összegömbölyödő fekete cica, amire szintén szívesen emlékszünk vissza a kiállítás után.
Az alkotó megfogalmazása szerint a macska mint szimbólum a környezettel való tökéletes azonosulást testesíti meg, egyben összekapcsolódik benne az otthon és az önazonosság fogalma.
Ha macskaábrázolásról vagy az ember animális jegyeiről esik szó, nem hiányozhat egy kortárs tárlatról Verebics Ágnes festőművész, akit leginkább a nagymacskák, a nagyvadak izgattak az utóbbi években. Akkor is, amikor párducbőrbe bújt, vagy karmokkal és maszkokkal ruházta fel magát. Ezen a tárlaton egy fehér macskaportrét láthatunk tőle: egykori, furcsán hunyorgó háziállatát, amelynek arckifejezésében az emberi megnyilvánulásokat keresi, ahogy ő mondja, az ilyenfajta állatportrék a humanitást relativizálják.
