Népszerű kiállítás nyílt a budai Hegyvidék Galériában: a csoportos kortárs tárlat azt mutatja meg, hány művésznek jelentett ihletet és hányféleképp közelítettek a macska megjelenítéséhez. Már önmagában az is figyelemfelkeltő, hogy nem valami elvont hívószó mentén épül egy tárlat, hanem olyan mindennapi jelenséghez igazodik, amelyhez mindannyian viszonyulunk valahogyan.
Az ókori Egyiptomban még úgy tekintettek az állatokra, mint isteneik e világbeli megnyilvánulásaira. A macska lehetett védelmező, de a termékenység szimbóluma is.
Az azóta eltelt évszázadok újabb jelentésrétegeket helyeztek a macskára, de a szeszélyes és megfejthetetlen, meghódíthatatlan állat soha nem szűnt meg a vonzó és kiismerhetetlen nőiség jelképe maradni.
És minthogy a női attribútumok általában, úgy a macska is gyakran múzsája a festészetnek és a képzőművészetnek. A Cicc! című tárlat a macskaábrázolások sokféleségét jeleníti meg, s ezáltal sztereotípiák nélkül közelít az állathoz.
Van egy hatéves forma kislány, nagy kék szemekkel, fekete hajjal, aki nemcsak ottjártunkkor szaladt be a galériába, de mindennap ellenőrzi, hogy Nyári Flóra szobrász alkotásában, a kopott ajtókeretben ott van- e még a kőcica.
Aligha lehet egy művésznek nagyobb elismerés, mint amikor a gyermeki fantáziában ilyen módon életre kel az alkotása, s válik a mindennapok részévé.
Csakúgy, ahogyan Nyári Flóránál a pécsi, pontosabban a tettyei valóság elmaradhatatlan eleme a macska. Ott húzódik a kopott, nyitva maradt ajtókeretekben, eggyé válik az épülettel, a ráhullott festékdarabkákkal. Minket is fogva tart ez a látvány, minden oldalról megszemléljük ezt a küszöbre és az ajtófélfához simuló, arctalan alakot, a képzelt ház elmaradhatatlan lakóját. Akárcsak a háztetőn, két-három régi cseréptalapzaton összegömbölyödő fekete cica, amire szintén szívesen emlékszünk vissza a kiállítás után.
Az alkotó megfogalmazása szerint a macska mint szimbólum a környezettel való tökéletes azonosulást testesíti meg, egyben összekapcsolódik benne az otthon és az önazonosság fogalma.
Ha macskaábrázolásról vagy az ember animális jegyeiről esik szó, nem hiányozhat egy kortárs tárlatról Verebics Ágnes festőművész, akit leginkább a nagymacskák, a nagyvadak izgattak az utóbbi években. Akkor is, amikor párducbőrbe bújt, vagy karmokkal és maszkokkal ruházta fel magát. Ezen a tárlaton egy fehér macskaportrét láthatunk tőle: egykori, furcsán hunyorgó háziállatát, amelynek arckifejezésében az emberi megnyilvánulásokat keresi, ahogy ő mondja, az ilyenfajta állatportrék a humanitást relativizálják.
Minthogy a borzongató, sokszor horrorisztikus alakok művészetének elmaradhatatlan szereplői, egy nagyobb, jelenleg is látható képén egy nagy, kopasz, kis ólomkatonákkal játszó macskát festett meg: szívtelen uralkodói figura ez, aki felülről irányít.
A túlzsúfolt tárgyi valóságunkat, a fogyasztói lét játékos kritikáját fogalmazza meg Tayler Patrick Macskabuli című képe, amely a giccsbe hajló macskás tárgyak és egy asztalra felhalmozott kellékek és kiegészítők megszámlálhatatlan variációjával szembesít élénk, sokszor harsány színekkel megfestve.
A Szépségverseny már egy idei képe a festőművésznek, amelyen a fotókról összeválogatott macskaportrékat zsúfolt össze, azt a közhelyes kontextust hangsúlyozva túl, amely szerint a macska a báj, a szépség és a kedvesség megtestesítője. A hiperrealisztikus képeket festő Töttös Kata is félelmetesen emberi, szuggesztív tekintetű portrét hozott el egykori kedvencéről, egy fókafejű macskáról.
A kiállításra belépve azonnal rabul ejt ez a tekintet. A macska és nőiség szimbólumának sztereotípiáját is félretehetjük a férfias, mélyreható tekintetű állatot szemlélve. A legfiatalabb korosztály képviselőjeként Nemes Anna sem törekszik arra, hogy a klasszikus macskaértelmezést nyújtson: szfinx macskája áttetszőségében, csupaszságában kiszolgáltatottságot hordoz, ezért sokunkban félelmet vagy viszolygást kelthet. A festő mintha kicsit rá is játszana erre a borzongató képre: az állat áttetsző szemei eggyé válnak a festőre jellemző fehér háttérrel.
A macskamotívum ismételgetésével játszik Bencs Dániel színes képein, s ez a dinamizmus messziről kaleidoszkópszerű hatást kelt. A forgással, az ismétlődéssel és az önmagába visszatéréssel kísérletezik az alkotó, amellyel más, egészen különös tudatállapotot teremt a nézőben.
A galéria lankás terei jó apropót adtak az építőknek a lopakodó vasmacskák elhelyezésére. Szintén a bejárathoz közel kapott helyt Rabóczky Judit egyik kezdeti munkája, a Mosakodó című, 2003-as vasmacska.
Elkészítésekor a művész egy végtelen spirált fedezett fel az állat testében, amit formailag rögzíteni akart. Visszatérő téma nála a macska, általában mozgásban lévő alakokat formáz, elmondása alapján keresve sem találna jobb formai vagy szobrászi ürügyet az alkotásra, mint a macska mozdulatai.
Az augusztus 18-ig nyitva tartó kiállítás nemcsak az állat körüli szimbólum gazdagságát építi tovább, hanem a kifürkészhetetlen, a mindenhol megbúvó vagy éppen némán elsuhanó macska állandó jelenlétét ragadja meg.
Borítókép: A galériát ellepték a macskás alkotások (Fotó: Egressy Orsolya)
