Charbel Makhlouf a libanoni Biqua-Kafrában született 1828-ban, egy szegény libanoni földműves ötödik gyermekeként. Korán fölébredt benne a vágy, hogy kolostorba lépjen. A keleti szerzetesek máig őrzik az első századok nagy egyiptomi és kis-ázsiai aszkétáinak és remetéinek hagyományait, ebből virágzott ki a keresztény aszkézis és misztika első nagy korszaka. Szerzetesi fogadalmát 1853-ban tette le az annayai Szent Maron-monostorban, ekkor vette fel a Charbel szerzetesi nevet. 1859-ben szentelték pappá a maronita pátriárkátus székesegyházában. 1875-ben elöljárói megengedték, hogy visszavonuljon a Szent Péterről és Pálról elnevezett remeteségbe, a nagy keleti remeték szellemében teljesen átadta magát a legszigorúbb aszkézisnek, a legmagasabb fokú szemlélődésnek és imádságnak. Már életében szentnek tartották. Nem végzett lelkipásztori munkát, mégis messziről elzarándokoltak hozzá, hogy áldását kérjék. Huszonhárom esztendőt töltött remeteségben, a legmagasabb fokú szemlélődésben és a legkeményebb fizikai munkában. Egymásután építette a teraszokat a sziklás hegyoldalban, maga töltötte fel azokat termőfölddel, hogy gyümölcsfát, szőlőt, virágokat ültessen rájuk, paradicsommá varázsolja a kopár hegyoldalakat. Halála után a nép csakhamar özönleni kezdett a sírjához. Nem csupán a maronita szertartású katolikusok, hanem az ortodoxok, sőt a mohamedánok is. Közel-Keleten a század eleje óta szentként tisztelik. Tisztelete különösen azóta növekedett meg, hogy sírját, illetve koporsóját felnyitották. Erre háromszor került sor: 1927-ben, 1950-ben és 1955-ben. Mind a három alkalommal épségben találták meg a testét, még az arcvonásai sem torzultak el, máig is úgy fekszik ott, mintha csak aludna. A sír körül rengeteg imameghallgatás és gyógyulás történt. Nyugvóhelye Közel-Kelet egyik leglátogatottabb zarándokközpontja. A legkülönbözőbb vallású, nyelvű, nemzetiségű emberek imádkoznak testvéri közösségben minden ember Atyjához.
VI. Pál pápa boldoggá, majd szentté avatta. Ünnepe: július 27. Nekünk szóló üzenetének egy része megegyezik azzal, amit Jézus mondott Erzsébet asszonynak, a Szeretetláng látnokának: „Mondj le teljesen önmagadról”. Charbel atya megtette. A másik tiszteletének ökumenikus jellege. Ma, amikor a kereszténység és a vallás folyamatos támadásoknak, üldöztetésnek van kitéve, az egyistenhívőknek értelemszerűen közeledniük kell egymáshoz. Az aszkézisben és a remeteségben szó szerint aligha fogjuk Charbel atya példáját követni, de az önmagunk keresése és a mindenről lemondás között van Istennek tetsző átmenet. Idegenkedünk a mohamedánoktól, hiszen a terrorcselekmények és az erőszakos fellépések gyakran az iszlám nevében történnek. Az ortodoxokról gyakorta a katolikus templomokat elvevő román ortodox nyomulás jut eszünkbe, nem az ortodoxia példátlanul gazdag liturgiája és imaélete. Mintha mi is a kollektív bűnösség szemüvegén át néznénk a világot.
Borítókép: Libanoni hívek imádkoznak a szent szobra előtt (Fotó: AFP/Patrick Baz)
