A baloldali kultúrharc ellen

Amióta elharapóztak világunkban, s politikai ügyekké lettek a különösebbnél különösebb, sokszor megdöbbentő bolondériák, azóta próbálja minden gondolkodó megfejteni a mögöttük álló miérteket, a közöttük sejthető kapcsolatokat. Hogyan függ össze a politikai korrektség a gendermozgalommal? Mi köze az agresszív környezetvédelemnek a nyitott határokat hirdető bevándorláspolitikához? ­Van-e kapcsolat a gyermekvállalás elutasítása és a drogfogyasztás liberalizációja között? Azt könnyű felfedezni, hogy a woke-forradalom jelenségei így vagy úgy hatnak egymásra, ám, hogy milyen közös gyökérből táplálkoznak, az nem nyilvánvaló. A közelmúltban azonban az összefüggések mélységeit feltáró, izgalmas kötetet adott ki a budapesti Kereszténydemokrata Intézet Alapítvány. A Sao Paulo Fórum kulturális háborúja című könyv szerzője, Alejandro Pena Esclusa író, elemző és politikai tanácsadó nyilatkozott lapunknak.

2023.07.26 Budapest Alejandro Pena Esclusa mérnök, író, elemző és politikai tanácsadó Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Összefügg ez a változás Marcuse azon felvetésével, hogy a munkásosztály helyett azokra a csoportokra kell támaszkodniuk a baloldali mozgalmaknak, amelyek nem integrálódtak erősen a jóléti társadalomba: fiatalokra, diákokra, elnyomott faji, nemi kisebbségekre?
– A második világháború után azzal szembesültek a baloldali pártok, hogy kifulladt az osztályharc. A modern kapitalizmus és a fejlett technológia felemelte a munkásosztályt.

A munkásoknak lett lakásuk, nyaralójuk, a gyerekeik iskolába, egyetemre járhattak, és nem akartak többé háborúzni. A kiüresedett marxista mozgalmak új, az osztályharcot helyettesítő kategóriákat kerestek és találtak.

Az osztályt felváltotta a faj, a származás, a szexuális orientáció, nemi identitás, de a harc, a konfliktus maradt. Ezek a mozgalmak ugyanis továbbra is ellenérdekelt csoportok küzdelmeként értelmezik a társadalmat és nem együttműködő közösségek kompromisszumaiból megszülető szervezetként.

– A könyvben erre a jelenségre számos példa van. A magyar olvasók számára talán izgalmas lesz az őslakosvédelem ügye. Innen nézve a Latin-Amerika számos országában jelen lévő indiánkérdés valóban megoldandó problémának tűnik.
– A baloldali indianizmus a modern marxizmusnak egy nagyon átgondolt, stratégiai kérdése, a latin-amerikai kulturális harc sajátosságai közé tartozik.

Olyan téma ez, mint az USA-ban a BLM-mozgalom vagy Európában a gyarmatosító múlt szakadatlan felemlegetése.

Jól tetten érhető ebben a problémafelvetésben a hagyományos osztályharc módosított változata. Ebben a kontextusban nem a proletárok és a burzsoák harcáról beszélnek, hanem az indiánok és a hódítók konfliktusáról. Csakhogy aki körülnéz Dél-Amerika nagyvárosaiban, az minden főtéren ugyanazt látja. Ott áll a kórház, a városi elöljáróság épülete, a katedrális és egy egyetem.

Ezek a központ meghatározó intézményei minden latin-amerikai nagyvárosban. Hogy beszélhetnénk arról, hogy rabolni és fosztogatni jöttek az európaiak, akik utakat, hidakat, egyetemeket, kórházakat és székesegyházakat építettek az új világban? Bár kétségtelenül történtek konfliktusok, de az is tény, hogy Latin-Amerikában rendkívül erős a rasszok keveredése. Hogyan lehetne rasszista elnyomásról beszélni egy olyan társadalomban, ahol nincsenek fehérek és színesek, mert majdnem mindenkinek vannak ilyen és olyan felmenői egyaránt. Mi, konzervatívok úgy gondoljuk, az indiánok Isten képmására teremtett lények, mint mindenki más.

– A kötet utolsó fejezetei javaslatokat is megfogalmaznak a baloldali kultúrharccal szemben. Hadd tegyem hozzá, olyan javaslatokat, amelyek mögött tapasztalat is áll, hiszen ön a venezuelai polgári ellenállás egyik úttörője volt. Mit tanácsol nekünk, európaiaknak, ha meg akarjuk őrizni azokat az értékeket, amikben hiszünk?
– A könyv két utolsó fejezete arra inti az olvasókat, hogy három területre érdemes koncentrálniuk. A politikai térben nemzetközi szinten szerveződő mozgalom kialakítására teszek javaslatot, hogy a marxista kultúrharccal szemben erőt tudjon felmutatni a tradicionális polgárság. Ugyanakkor arra is felhívom a figyelmet, hogy a marxista kulturális térnyerést nem elég elutasítani, hanem alternatívát is fel kell mutatni. Egyfajta szellemi reneszánszra van szükség. Ez pedig a klasszikusok újraolvasásával kezdődik.

A klasszikus zene, festészet, szobrászat, irodalom mind-mind az örök értékekről, a természetfölöttiről, a lélek halhatatlanságról, a hittel teli lét boldogságról beszél. A klasszikus művészetek azt mutatják meg, hogy nekünk ebben az életben milyen szerepünk és felelősségünk van.

Ha a klasszikus kultúra felé fordulunk, megéljük az egyetemes múltat, s a modernitásba emeljük az időtlen értékvilágot. Ezzel függ össze a harmadik feladatunk: lelki életünket is rendben kell tartanunk. Érdemes elmélyedni a vallásos irodalomban, érdemes részt venni a gyülekezeti munkában, megtalálni azokat az egyházi köröket, amelyekben otthon érezzük magunkat. Mert az immanentista materializmussal, amelyet a marxizmus kínál, csakis a kereszténység ereje állítható szembe.

Borítókép: Alejandro Pena Esclusa mérnök, író, elemző és politikai tanácsadó (Fotó: Kurucz Árpád (KA)