Arthur C. Brooks könyve (akár már az alcímében is!) azonban egyből más origót és kifutást sejtetett és ígért – elolvastam és nem tévedtem. Nyilván ennek oka lehet az erőteljes személyes érintettség is, hiszen akármilyen optimistán számolok, azért csak életem második felében vagyok én is, és az alcím éppen azt sejteti, hogy ez az önsegítő könyvecske pontosan nekünk szól: „Hogyan legyünk sikeresek, boldogok és találjunk mélyebb értelemre életünk második felében”.
Miről is van szó?
A szerző negyvennyolc éves korában rádöbben, hogy az emberek képességei – kivétel nélkül – hanyatlani kezdenek ekkorra („…szinte minden magas kvalifikációt igénylő szakmában valamikor az ember harmincas éveinek vége és ötvenes éveinek eleje között megáll a fejlődés. Sajnálom – tudom, hogy ez fáj. Sőt, van rosszabb: minél komolyabb teljesítményt tudhat magáénak valaki, amikor a csúcsra ért, annál szembetűnőbb lesz a bukása, amikor elindul a lejtőn”). Aki ezzel nem képes vagy hajlandó szembenézni, igen keserű és nehéz évekre számíthat, amelyben a megkeseredés és a fölöslegességérzet viszi a prímet. Aki viszont hajlandó elgondolkodni kicsit, annak másféle perspektíva nyílik ki:
Van azonban egy másik út: ahelyett, hogy az ember tudomást sem vesz a képességei megváltozásáról, éppen erőt is meríthet a változásból. Nem arra kell törekedni, hogy elkerüljük a lejtőt, hanem hogy túllendüljünk rajta, és másfajta sikerekre leljünk: valami jobbra, mint amit a világ kínál, olyasmire, ami nem neurózishoz és függőséghez vezet, hanem a boldogság mélyebb megéléséhez, s közben – talán életünkben először – rátaláljunk az élet valódi értelmére.
És ezzel beleveti magát a szerző a különböző munkamániás (pontosabban: munkamániába menekülő) híres, és középkoruk után minden sikerük dacára megkeseredő emberek életrajzába (például Charles Darwin problémáiba), illetve azokéba, akik időben tudtak váltani, és korábbi, sikereket hozó, de a hanyatlás miatt egyre nehezebben fenntartható életük helyett valami másba fogtak, és így nyugodtabb lélekkel tölthették el a hátralévő időt (Johann Sebastian Bach a példa erre).
Elképesztő példaanyaggal dolgozik a szerző, rendkívüli műveltséggel és a dolgok kapcsolatát átlátó szuperképességgel bír, emellett minden mondata fájóan és megélten igaznak bizonyul: csak győzze kapkodni a fejét mindenki.
Nincs blabla, nincs az olvasó nagyszerűségének üres bizonygatása, tények vannak, kutatásokon alapuló tények és fájdalmas következtetések. Aztán bevezeti a „második pályaív”, valamint a „folyékony intelligencia” (ezzel bírnak a fiatalok, és ezzel nem lehet versenyre kelni egy idő után, ami sok esetben frusztráltsághoz és teljes elkeseredéshez vezet) és a „kristályos intelligencia” (ez az, amit a második pályaív alatt, tehát a fenti időkorhatár után használni tanácsos és lehet) fogalmakat, és minden a helyére kerülni látszik: „Íme, a nagy titok társam a kiválóságra való törekvésben: kövesd a második pályaívet! Válts a folyékony intelligenciát igénylő tevékenységről olyasmire, ami a kristályos intelligenciának kedvez. Tanulj meg élni a bölcsességeddel!”
Ezt követően pedig példákon – elsősorban a saját példáján – keresztül mutatja meg, mit lehet tenni, hogy az életünk ne tűnjön kudarcnak a középkort elhagyva sem.
Genetikai tudás, pszichológiai tudás, és természetesen társadalomtudósi ismeretek gazdag tárháza a kötet, olyan élvezetes és olvasmányos, hogy valósággal szédül tőle az ember, különösen mivel mindegyre magával is kénytelen szembesülni és szembenézni, és az bizony nem mindig kényelmes – mégis a felismerések rendre katartikus felszabaduláshoz vezetnek.
Szó esik a veszteségtől való félelemről, a barátság fontosságáról, sőt egyenesen megtartó erejéről a második pályaív alatt, a halálról, illetve a halálra való felkészülés lehetőségeiről, továbbá a zarándoklatról és a hitről is, mely utóbbi érdekes kombinációja a katolicizmusnak és az hindu tanításoknak.
Csodálatos idézetek vannak itt, például III. Abdar-Rahmán córdobai emír és kalifa története és emlékírása a X. századi Spanyolországból – íme egy megható példa az emberi elégedetlenségre: „Már több mint ötven éve uralkodom békében és háborúban, alattvalóim imádnak, ellenségeim rettegnek, szövetségeseim tisztelnek. Minden gazdagság és megbecsülés, minden hatalom és gyönyör egy szavamba kerül, nincs oly’ földi áldás, aminek híján volnék.” Csakhogy aztán így folytatódik a szöveg: „Gondosan számot vetettem azon napokkal, amelyek során tiszta és valódi boldogság jutott osztályrészemül: a számuk pedig 14.” Puff, egy nagy füles az olvasónak, és bizony nyomban ő is elkezdi megszámolni ezeket a bizonyos napokat.
Ráadásul még pompás humor is van benne: „Az önéletrajzi erények a szakmai előmenetelhez kapcsolódnak, fókuszukban e világi sikerek állnak, alapjuk a másokkal való összehasonlítás. A gyászbeszédi erények inkább az erkölcsi és spirituális síkhoz kapcsolódnak, és nem az összehasonlításon alapulnak. Ezek azok az erények, amelyekről az ember azt szeretné, hogy elhangozzanak a temetésén. Jobban szeretnénk, ha azt mondanák: »Nagyon kedves, mély érzésű ember volt«, mint azt, hogy »Rengeteg pontot gyűjtött a törzsutasprogramban«.”
Vagy: „A kutatók dolgozó nők nagy csoportját kérték meg, hogy számoljanak be arról, az adott munkanapjuk során mely pillanatok váltották ki belőlük a legpozitívabb és legnegatívabb érzelmeket. A skála pozitív spektruma kevés meglepetést tartogatott: a három legnépszerűbb tevékenység – ebben a sorrendben – a szex, a társas élet és a kikapcsolódás. A boldogságérzetet kiváltó interakciók esetében a partnerek közül az első három helyen a barátok, a rokonok és a házastárs állt (a sorrend nem egészen vág egybe a tevékenységek listájával, de sebaj)”.
Még ha nem értünk is egyet minden, a szerző által javasolt stratégiával, ami a második pályaívet illeti, érdemes megismernünk és végiggondolnunk a kristálytiszta logikával levezetett képleteket, és élvezhetjük részleteiben a könyvet, reménykedve abban, hogy találunk benne olyan jó tanácsokat, amelyek segítenek nekünk is elviselni azt, ami ránk vár. Hiszen az időnk véges. Csak éppen erről feledkezünk meg legkönnyebben: „Ha így gondolkodnánk, minden bizonnyal megoldanánk a munka- és sikerfüggés okozta problémákat, ezeket ugyanis az a kognitív tévedés táplálja, miszerint a rendelkezésünkre álló idő korlátlan. Az a lényegtelen döntés, hogy épp mit is csináljunk a következő órában, nem sok vizet zavar a nagy egészben. A tévedésünkkel pedig csak akkor nézünk szembe, amikor kifutottunk az időből, és már mindennel elkéstünk.”
A könyvről:
Arthur C. Brooks: A csúcsra fel és felfelé. Hogyan legyünk sikeresek, boldogok és találjunk mélyebb értelemre életünk második felében. Fordította: Endreffy Kata. 21. Század Kiadó, Budapest, 2023.
