Arthur C. Brooks könyve (akár már az alcímében is!) azonban egyből más origót és kifutást sejtetett és ígért – elolvastam és nem tévedtem. Nyilván ennek oka lehet az erőteljes személyes érintettség is, hiszen akármilyen optimistán számolok, azért csak életem második felében vagyok én is, és az alcím éppen azt sejteti, hogy ez az önsegítő könyvecske pontosan nekünk szól: „Hogyan legyünk sikeresek, boldogok és találjunk mélyebb értelemre életünk második felében”.

Miről is van szó?
A szerző negyvennyolc éves korában rádöbben, hogy az emberek képességei – kivétel nélkül – hanyatlani kezdenek ekkorra („…szinte minden magas kvalifikációt igénylő szakmában valamikor az ember harmincas éveinek vége és ötvenes éveinek eleje között megáll a fejlődés. Sajnálom – tudom, hogy ez fáj. Sőt, van rosszabb: minél komolyabb teljesítményt tudhat magáénak valaki, amikor a csúcsra ért, annál szembetűnőbb lesz a bukása, amikor elindul a lejtőn”). Aki ezzel nem képes vagy hajlandó szembenézni, igen keserű és nehéz évekre számíthat, amelyben a megkeseredés és a fölöslegességérzet viszi a prímet. Aki viszont hajlandó elgondolkodni kicsit, annak másféle perspektíva nyílik ki:
Van azonban egy másik út: ahelyett, hogy az ember tudomást sem vesz a képességei megváltozásáról, éppen erőt is meríthet a változásból. Nem arra kell törekedni, hogy elkerüljük a lejtőt, hanem hogy túllendüljünk rajta, és másfajta sikerekre leljünk: valami jobbra, mint amit a világ kínál, olyasmire, ami nem neurózishoz és függőséghez vezet, hanem a boldogság mélyebb megéléséhez, s közben – talán életünkben először – rátaláljunk az élet valódi értelmére.
És ezzel beleveti magát a szerző a különböző munkamániás (pontosabban: munkamániába menekülő) híres, és középkoruk után minden sikerük dacára megkeseredő emberek életrajzába (például Charles Darwin problémáiba), illetve azokéba, akik időben tudtak váltani, és korábbi, sikereket hozó, de a hanyatlás miatt egyre nehezebben fenntartható életük helyett valami másba fogtak, és így nyugodtabb lélekkel tölthették el a hátralévő időt (Johann Sebastian Bach a példa erre).
Elképesztő példaanyaggal dolgozik a szerző, rendkívüli műveltséggel és a dolgok kapcsolatát átlátó szuperképességgel bír, emellett minden mondata fájóan és megélten igaznak bizonyul: csak győzze kapkodni a fejét mindenki.
Nincs blabla, nincs az olvasó nagyszerűségének üres bizonygatása, tények vannak, kutatásokon alapuló tények és fájdalmas következtetések. Aztán bevezeti a „második pályaív”, valamint a „folyékony intelligencia” (ezzel bírnak a fiatalok, és ezzel nem lehet versenyre kelni egy idő után, ami sok esetben frusztráltsághoz és teljes elkeseredéshez vezet) és a „kristályos intelligencia” (ez az, amit a második pályaív alatt, tehát a fenti időkorhatár után használni tanácsos és lehet) fogalmakat, és minden a helyére kerülni látszik: „Íme, a nagy titok társam a kiválóságra való törekvésben: kövesd a második pályaívet! Válts a folyékony intelligenciát igénylő tevékenységről olyasmire, ami a kristályos intelligenciának kedvez. Tanulj meg élni a bölcsességeddel!”